Nyomtatás

Tamás Ferenc: A fekete lyukak

Rövidített verziója megjelent a Fejér Megyei Hírlapban 2019.ápr.12-én.

Egy szép, tiszta éjszakán, ha a városból felnézünk az égboltra, több tucatnyi csillagot látunk. Ha kimegyünk egy távoli fényektől mentes mezőre, akkor ez a szám több ezerre növekszik. Ha mindezt egy közepes távcsővel tesszük meg, akkor a szám máris milliós nagyságrendűre ugrik. Bár az égbolt rengeteg csillagát ismerjük és az egyre szaporodó földi és űrtávcsövek segítségével ez a szám napról napra nő, de a legrejtélyesebbek azon csillagok, amelyeket nem láthatunk: a fekete lyukak.

Fekete lyuk

 

Képen: művészi koncepció egy fekete lyukról
Kép eredetije: http://centalblackhole.files.wordpress.com/ )

Alapvetően a fekete lyukak a csillagközi téridő azon részei, amelyekből semmi, még a fény sem képes kitörni. De ez nem elég, mivel ezek a különleges csillagászati képződmények olyan szinten megrongálják az Űr hagyományos téridő szövetét, hogy a környéken lévő objektumokra is óriási (gravitációs) hatással vannak. A fekete lyukak környéke viszonylag jól megfigyelhető, de ahogy közeledünk a konkrét határhoz, a folyamatok egyre inkább eldurvulnak, végül a határon átlépve a fekete lyuk belsejéből semmit sem tudunk.

A fekete lyukak keletkezése

Amikor egy óriási csillag élete végénél jár, akkor fokozatosan elégeti az összes üzemanyagát, majd egy robbanás után kidobja a világűrbe a keletkezett anyagokat, akkor még marad egy igen kicsi, rendkívül sűrű anyagmennyiség. Elég nagy tömeg esetén ez az anyagmennyiség már nem képes megtartani saját súlyát, így összeroskad és a gravitáció teljesen elszabadul: a csillagból fekete lyuk lesz! (Csak az arányok érzékeltetése végett: 1 kiskanálnyi térben kb. a Himalája súlya koncentrálódik...)

Csillagok élete

(Kép eredetije: http://astro.elte.hu/icsip/csill_elete/csillagok_elete/index.html )

Magát a "fekete lyuk" elnevezést John Archibald Wheeler tette ismertté egy 1967-ben New York-ban tartott konferencián, bár ő maga mindig is hangsúlyozta, hogy az elnevezést más javasolta neki. Az első fekete lyuk-jelölt a tőlünk 8100 fényévre lévő Cygnus X-1 egyik csillaga lett 1971-ben. Maga az objektum kb. 14,8 naptömegnyi és az eseményhorizont sugara kb. 26 km. A rendszer másik csillaga (HDE 226868 jelű, kék, szuperóriás változócsillag) egy igen erős röntgen-sugárzó csillagnak tűnt eleinte, aztán a mérések és a számítások pontosítása során kiderült, hogy a két csillag valószínűleg anyagot cserél (pontosabban a fekete lyuk szív el anyagot a másik csillagból), így a fekete lyukhoz fokozatosan közelítő anyag bocsájthatja ki ezeket az igen erős röntgen-jeleket. A két csillag kb. 0,2  Föld-Nap távolságra kering egymástól.

Két csillag anyagcseréje

(Művészi elképzelés a két csillag anyagcseréjéről
Kép eredetije: https://www.nasa.gov/sites/default/files/cygx1_ill.jpg)

Ez a fekete lyuk a jelenlegi számítások szerint társát 5,6 nap alatt kerüli meg. A fekete lyuk körül a szomszédos csillagból kiáramló gáz hoz létre akkréciós (anyagbefogási) korongot, amely táplálja a csillagot. Néhány fekete lyuk a sarki tengely mentén kibocsájt egy fúvóka-szerű anyagot, amely a másik koncepciós ábrán kiválóan látható.

Fekete lyuk fúvókája

(Kép eredetije: http://www.nasa.gov/centers/goddard/news/topstory/2007/blackhole_weight.html)

Találhatunk több száz, vagy akár a galaxisok magjában több millió Nap-tömegnyi fekete lyukakat. Ilyen szörnyeteg lehet saját galaxisunk, a Tejút magjában is (2-3 millió Napnyi tömeggel) vagy a szomszédos galaxis, a 2,5 millió fényévre lévő az Androméda galaxis (csillagászati jellel: M31) magjában is.

Androméda-galaxis

(Képen: Androméda galaxis - Kép eredetije: http://apod.nasa.gov/apod/ap021021.html )

A legelső valódi felvételt egy létező fekete lyukról 2019.ápr.10-én hozta nyilvánosságra az Eseményhorizont teleszkóp (The Event Horizon Telescope) csapata. A felvételen az M87 jelű galaxis közepén terpeszkedő óriási fekete lyuk látható, melynek becsült tömege 6,5 milliárdszorosa a mi Napunknak. A kép közepén lévő fekete lyuk értelemszerűen nem látható, ám a körülötte lévő fényes por- és gázkorong jelzi az éppen beszippantás alatt lévő anyagot. Ez az igen régóta várt kép a közvetlen bizonyíték a szupermasszív tömegű csillagászati objektumokra; ezáltal új lehetőséget nyit meg a fekete lyukak, az eseményhorizontjuk és a gravitációjuk tanulmányozására.

M87 fekete lyuk

(Fotó eredetije: https://eventhorizontelescope.org/)

Egyes elméletek szerint léteznek mikroméretű (10-15 mm, vagy még kisebb) fekete lyukak, de ezt a gyakorlatban nem sikerült igazolni! A számítások szerint a természetes úton létrejövő fekete lyukak legkisebbje 3,8 Nap-tömegű. Ennél nagyobb csillagok összeroppanása esetén viszont a szupernóva-robbanáskor a haldokló égitest akkora mennyiségű anyagot dob le magáról, hogy a visszamaradt anyagmennyiség már nem elég a fekete lyuk létrejöttéhez, csak igen gyorsan forgó és erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillag jöhet létre.

A fekete lyukak kutatását az is nehezíti, hogy láthatatlan mivoltuk miatt közvetlenül nem lehet látni őket, azonban jelenlétük kikövetkeztethető a környező csillagokra gyakorolt gravitációs hatásukból. Ha egy fekete lyuk áthalad pl. egy csillagászati ködön, akkor jelentős anyagmennyiséget "porszívóz fel" onnan, így nagyméretű akkréciós korongot gyűjt össze. A közelmúlt felfedezései további ötleteket adtak a titokzatos objektumok megfigyeléséhez, mivel a fekete lyukak óriási hatást gyakorolnak a környezetükre, többek között erős rádiókibocsájtásra késztetik azokat, felemésztik látható társaikat, vagy akár tömöríthetik a környékükön lévő anyagot.

Bár a fekete lyukak keletkezésének elvét elég jól értik a tudósok, ettől függetlenül több furcsaság is van az ég ezen objektumai körül. Egyik ilyen a méretük, ami a méretskála két végén található. Az ismert Univerzumban vannak ún. kis fekete lyukak, ezek általában 10-24 Naptömegű égi objektumok. Ezt a típust akkor lehet észlelni, amikor egy másik csillag annyira a közelében van, hogy onnan anyagot szívjon el a fekete lyuk és közben röntgensugarakat bocsásson ki. A legtöbb csillag fekete lyukat azonban nagyon nehéz észlelni. Az ilyen fekete lyukak létrehozásához elég nagy csillagok számából ítélve azonban a tudósok úgy becsülik, hogy csak a Tejútrendszerben tízmillió-egymilliárd ilyen fekete lyuk található.

A másik, sokszor észlelt típus a szupermasszív óriások típusa. Ezek jellemzően milliószor, vagy akár milliárdszor nagyobbak a Napunk tömegénél. Az elméleti csillagászok szerint ilyenek általában a galaxisok közepében vannak, például a Tejútéban vagy az Andromédáéban. A csillagászok úgy észlelhetik őket, hogy figyelik a közeli csillagokra és gázokra gyakorolt hatásukat.

Régebben a csillagászok azt hitták, hogy nem léteznek közepes méretű fekete lyukak. A Chandra, az XMM-Newton és a Hubble legújabb bizonyítékai azonban megerősítik azt, hogy léteznek közepes méretű fekete lyukak. Az egyik lehetséges keletkezési elmélet szerint ez a típus a rendkívül nagy csillagok összeomlása környékén keletkezik, azok kidobott anyagából.

További megfigyelések: https://science.nasa.gov/astrophysics/focus-areas/black-holes


Egy kis elmélet

A fekete lyukba belezuhanó anyag gyakorlatilag megsemmisül, mivel azonnal elveszti szerkezetét. A fekete lyuknak csak három jellemző tulajdonsága van: tömege, forgási sebessége és az egyelőre még csak elméletben előrejelzett, de a gyakorlatban még nem bizonyított elektromos töltése. A tömegből viszont kiszámíthatjuk a fekete lyukak sugarát, az ún. eseményhorizontot.

Egy fekete lyuk sugarát az ún. Schwarzschild-sugár adja meg: Rs = 2 GM/c2, ahol G a gravitációs állandó (6,67x10-11 m3/kgs2), M az adott csillag tömege és c a fény sebessége (300 000 km/s).

Egy konkrét számítási példa kedvéért tegyük fel, hogy egy 1000 Nap-tömegnyi csillag élete véget ér és átalakul fekete lyukká. A Nap tömege: 1,98*1030 kg. Így M = 1,98*1033 kg. Tudjuk, hogy G= 6,67x10-11 m3/kgs2. A fény sebessége pedig: c = 3*108 m/s. A fenti képletbe behelyettesítve: Rs = 2*G*M/c2 = 2*6,67x10-11*1,98*1033/(3*108)2= 2,935*106 m = 2,935*103 km = 2935 km. Ez az eredeti csillag sugarához képest szinte elhanyagolható! (Összehasonlításképp a Nap sugara kb. 696ezer km.)

Csak érdekesség, hogy Albert Einstein általános relativitáselméletének egy lehetséges megoldását 1916-ban vezette le Karl Schwarzschild (1873-1916) német csillagász, miközben az I. világháborús német hadseregben harcolt az orosz fronton. A csillagászok úgy 50 évvel később kezdték komolyan venni a néhai német csillagász által megjósolt nem látható csillagot.

Mint tudjuk, az Univerzum összes elemére, így a fekete lyukakra is hat a gravitáció. Ez a látszólag kicsi és jelentéktelen erő a sok Napnyi tömeggel rendelkező objektumok esetén óriásivá nő. Több kisebb fekete lyuk összeütközésével jöhetnek létre az ún. köztes fekete lyukak. Ezek jellemző tömege néhány száz és pár ezer Nap-tömeg között. Elég kevés ilyen köztes fekete lyuk ismert, de ilyen lehet többek között az NGC 4472 galaxis egyik gömbhalmazának közepén lévő objektum, illetve az NGC 5408 galaxis egyik ultrafényes röntgenforrása. Ez utóbbi tömege kb. 2000-szerese a Napunkénak.

Fekete lyuk

(Kép eredetije: https://www.spacetelescope.org/images/potw1603a/)

Egy másik lehetséges hely az NGC 5408-as galaxisban mért kb. 2000 Naptömegnyi igen erős röntgenforrás. Ez a galaxis látható a fenti képen.

A második tulajdonságról, a fekete lyukak forgásáról igen keveset tudunk, mivel egyelőre csak alig pár égitestről rendelkezünk adatokkal. A nem forgó fekete lyukat Schwarzschild-féle fekete lyukaknak nevezzük (SFL), míg a forgókat Kerr-féle fekete lyukaknak (KFL), mivel Roy Kerr volt az, aki a forgó test körüli teret először sikeresen leírta és olyan matematikai megoldást talált, amely nyugalmi esetben a Schwarzchild-féle leírásba megy át. A jelenlegi számítások szerint a legtöbb fekete lyuk forog. Az eseményhorizont a SFL-ek esetében gömb alakú és csak a tömegtől függ, míg a KFL-ek esetében forgási ellipszoid, amely a tömegtől és a forgás sebességétől is függ.

A forgási sebességet a*-gal jelöljük, melynek értéke 0, ha az objektum egyáltalán nem forog és 1, ha az objektum az általános relativitáselmélet által megengedett maximális sebességgel forog. Az eddig megmért fekete lyukaknál ez az érték 0,95 fölöttinek adódott, ami például a GRS1915+105 nevű objektumnál (a* = 0,98) másodpercenként 950 fordulatot ad ki. Érdemes megnézni a következő rövid videót is erről a különös objektumról:

Stephen HawkingA fekete lyukak nagy tudósa Stephen Hawking (1942- ) (kép eredetije: http://the-wanderling.com/hawking.html), aki 1974-ben bebizonyította, hogy a fekete lyukakból mégiscsak jön ki valami. Ennek alapvető oka a kvantummechanika. Hawking érvelése szerint az üres tér kvantummechanikailag soha nem üres, mivel részecske-antirészecske párok keletkeznek benne, amelyek azonnal újra megsemmisülnek. Ezek azért a megszokott párkeltéssel ellentétben elég furcsák, mivel a pár össz-energiája zérus, tehát az antirészecske energiája negatív, melynek eredményeképpen az antirészecskék nem távolodhatnak el párjuktól. A fekete lyukak környékén azonban ebbe a nyugalomba belezavar a hatalmas gravitációs tér, melynek következtében előfordulhat, hogy a pozitív energiájú részecske eltávolodik a lyuktól, míg a negatív energiájú párja beleesik abba. A kilépő részek sugárzását hívjuk Hawking-sugárzásnak. Más néven ez a fekete lyukak párolgása. A sugárzás egyik következménye, hogy a fekete lyuk energiája, így tömege is nagyon kicsit csökken.
Ha a Hawking-féle párolgási elmélet igaz, akkor egy fekete lyuk várhatóan zsugorodni fog és elég hosszú idő alatt, de elveszti a tömegét a kibocsájtott fotonok és egyéb részecskék segítségével. A fekete lyuk hőmérséklete az elmélet szerint arányos a felületi gravitációval, így fordítottan arányos az objektum tömegével. Így a szuper méretű fekete lyukak jóval kisebb sugárzást bocsájtanak ki, mint a kicsik.

Például egy 1 kg-os, azaz 10-27 méter sugarú fekete lyuk anyaga a sugárzás következtében 10-21 másodperc alatt szétsugárzódik. Ez a sugárzás igen nagy energiájú gamma-sugárzás lesz. Az elmélethez hozzátartozik, hogy a nagyobb energiájú lyukak sokkal lassabban veszítik el energiájukat, mint a kisebbek. Csak összehasonlításképpen a Nap-tömegnyi fekete lyukak Hawking-hőmérséklete kb. 100 nanoKelvin, azaz 10-9 K. Ahhoz, hogy a kozmikus háttérsugárzás 2,7 K-es hőmérsékletét elérjük, a Föld Holdjával összemérhető tömegű fekete lyukkal kell számolni. A számítások szerint egy ilyen fekete lyuk átmérője kisebb a milliméter egytized részénél.

Nagyon ritkán, de előfordulhat, hogy egy fekete lyuk széttép egy közeli csillagot. Ez csak akkor következhet be, ha a két objektum eleve nagyon közel volt egymáshoz. Ezt a jelenséget ritkasága miatt szinte lehetetlen lencsevégre kapni, de az AT2019qiz névre keresztelt eseményt sikerült lencsevégre kapni még a korai szakaszban. A kb. 215 millió fényévre lévő fekete lyuk ár-apály erőik itt először megnyújtotta a csillagot, majd szépen darabonként kitépkedte az anyagát.  A folyamat közben az anyag belehullott a fekete lyukba, fényes energialobbanást idézve elő.

"A megfigyelés kimutatta, hogy a csillag nagyjából a Naphoz hasonló tömegének a felét elveszítette a fekete lyuk miatt, amely több mint egymilliószor nagyobb tömegű" – idézte Matt Nichollt, a Birminghami Egyetem munkatársát, a tanulmány vezető szerzőjét az EurekAlert tudományos hírportál.

 

A fekete lyukak belsejének világáról jelenleg semmit sem tudunk: ez a csillagászat talán legnagyobb rejtélye. A legtöbb elméleti csillagász egyetért abban, hogy a fekete lyuk belseje tulajdonképpen egy merő szingularítás, azaz a benne lévő sok-sok naptömegnyi anyag egyetlen pontban összpontosul. Ahogy a fekete lyuk középpontjához közeledünk, úgy erősödik a tér görbülete és torzítása is; ráadásul ezen hatásoknak nincs határa. Egyes nem igazolt elképzelések szerint a fekete lyukak hozhatnak létre ún. féreglyukakat (warmholes), ahol végtelen kis idő alatt végtelen sok távolságot lehet megtenni – utazás nélkül. Ezt a furcsa effektust leginkább egy szemléletes példával lehet megmagyarázni: képzeljünk el egy egyszerű bogarat, ami csak vízszintesen tud közlekedni. Értessük meg vele, hogy milyen jó lesz neki, ha egy nagy papír egyik végéből átjut a másikba. Ő bogár a maga 2-dimenziós gondolkodásával elkezd lassan araszolni a másik vég felé. Viszont, ha a papír két végét egymásra hajtjuk, akkor a bogár pár pillanat alatt átér egy általa addig nem ismert dimenzió mentén a túloldalra.
Ezt a jelenséget igyekszik bemutatni a következő grafika:

warmhole graphics

(Kép eredetije: https://www.sciencenews.org/article/black-hole-circling-wormhole-weird-gravitational-waves)


A fekete lyukak hatása

A fekete lyukaknak – éppen hatalmas tömegük gravitációs energiája miatt – igen furcsa hatásai vannak. Az egyik ilyen, szinte hihetetlen hatás, magának a téridő szerkezetének megbontása. Megszoktuk, hogy a hétköznapi életben az idő mindig, mindenhol egyformán halad előre. Viszont a fekete lyukak környékén ez alapvetően megváltozik! A normál űrbéli haladási sebességhez viszonyítva a fekete lyukhoz közeledve az idő folyása egyre Einstein általános relativítás-elmélete miatt lassul. Egy kinti szemlélő számára ez a lassulás eleinte alig-alig észlelhető, de ahogy az objektum egyre jobban behatol a lyuk körüli iszonyú erős gravitációs térbe, úgy az idő lassulása is egyre erősebb lesz. Ráadásul ez a hatás egyre inkább erősödik és a fekete lyuk eseményhorizontján az idő folyása teljesen megáll.

Idő lassulása

(Kép eredetije: http://chandra.harvard.edu/resources/illustrations/blackholes.html)

Ahogy a gravitáció erősödik, úgy egyre durvul a mágneses tér is. A mágneses tér erővonalai mentén esnek bele a fekete lyukba az oda tartó töltött részecskék. Így, ha a fekete lyuk egy kettős csillag egyikéből alakul ki, akkor a másikból ezen erővonalak mentén át szív át anyagot az erősödő lyuk.

A következő videón először egy fekete lyuk szippant be egy neutroncsillagot miután szétszedte azt; a második részben egymás felé gyorsulva forgó bináris neutroncsillagot látunk, amelyek össze is olvadnak; míg a harmadikban két fehér törpével láthatjuk ugyanezt; míg az utolsó animációban egy galaxis közepén mindent magába szívó szupernehéz óriást láthatunk.

Fekete lyuk mágneses tere

(Kép eredetije: http://chandra.harvard.edu/resources/illustrations/blackholes.html )

Nem pusztán a fekete lyukak, de sokkal kisebb csillagászati objektumok, például a mi Napunk is képes a gravitációs lencse hatásra. Ez abban nyilvánul meg, hogy egy távoli forrásból származó fény meghajlik a nagy tömegű csillagászati objektum hatására.

Gravitációs lencse hatás

(Kép eredetije: http://en.wikipedia.org/wiki/Gravitational_lens)

Például a fenti képen a jobb oldalon lévő távoli galaxisok fényét a középen lévő hatalmas tömegű csillag vagy fekete lyuk meghajlítja, így azokat a bal oldalon lévő bolygón szemlélődő megfigyelő úgy látja, mintha a narancssárga nyilak irányából származtak volna. (Ez az ő látszólagos helyük.) De a valódi helyüket a fehér nyilak mutatják, mivel az eredeti helyről származó fénynyalábokat a középső objektum gravitációs tere alaposan meghajlította.

Ezt a jelenséget először 1924-ben említette a szentpétervári Orest Chwolson fizikus, de csak Albert Einstein tudta számításokkal is igazolni a létét 1936-ban. Így a fizikai/csillagászai szakirodalomban ezt Einstein-gyűrűnek nevezik, mivel Chwolson nem tudta megmagyarázni a jelenség mibenlétét. A gravitációs lencse-hatás egyik legszebb megnyilvánulása a Hubble Űrteleszkóp által készített Einstein-kereszt fényképe (G2237 + 0305 néven), ahol maga a fotó 5 képet mutat. A középső egy relatív közeli galaxis, míg a másik négy egyetlen egy igen távoli kvazár gravitációs lencse által megnégyszerezett képe. A kvazár távolsága kb. 4 milliárd fényév, míg a középen látható galaxisé „csak” 400 millió fényév.

Einstein-gyűrű

(Kép eredetije: http://www.sciencephoto.com/media/333980/view)

 

A gravitációs hullámok

2016 elején jelentették be az Albert Einstein által megjósolt gravitációs hullámok észlelését.
A lényeg: amikor két csillagászati mértékben nagy tömegű objektum, pl. fekete lyuk elkezd egymás körül gyorsulva keringeni, akkor a téridőben akkor fodrozódásokat keltenek, hogy az a hagyományos gravitációs teret megbontva hullámokat kelti a most észlelt hullámokat, mint a téridő fodrozódása. Ezt legérthetőbben az alábbi videó magyarázza el:

A legelső ilyen konkrét észlelést 2016-ban jelentették be a Lézer Interferométer Gravitációs-Hullám Obszervatórium (LIGO) kutatói (Rainer Weiss, Barry C. Barish és Kip S. Thorne), melyért szokatlanul korán, már 2017-ben Fizikai Nobel-díjat kaptak. Az észleléskor a számítások szerint két neutroncsillag ütközött össze. A következő sikeres észleléskor már 2017. jan.4-én két, addig egymás körül keringő fekete lyuk kapcsolódott össze. A létrejött objektum kb. 49 naptömegű és igen messze van, mintegy 3 milliárd fényévnyire. Azóta kb. tucatnyi észlelés történt. Az összes eddigi sikeres észlelés megtalálható itt: https://www.ligo.org/detections.php.

A hullámokon túl: féreglyukak

A gravitációs hullámdetektorok számos fekete lyukat fedeztek fel, de ezeknél még furcsábbak lehetnek az esetleg létező (de még soha nem bizonyított vagy kimutatott) féreglyukak. A féreglyukak elmélete szerint az ebbe beeső fekete lyuk jelentős gravitációs hullámzást hozna létre, amelyet a LIGO vagy a Virgo obszervatóriumok képesek lennének észlelni. Az elmélet szerint a féreglyukba beeső anyag a lyuk mindkét oldalán hullámzást hozna létre, így lehetne kimutatni a féreglyukat. Az elmélet szerint a féreglyukak is egyfajta fekete lyukak, ám annyiban különböznek, hogy ami az egyik oldalukon beesik, az a mások oldalon képes felbukkanni.

Jelenleg semmilyen bizonyíték nincs a féreglyukak létezésére, de ha léteznek, akkor a kutatóknak esélyük van gravitációs hullámokkal észlelni a féreglyukakat. A dolgot azonban tovább nehezíti, hogy az általános relativításelmélet szerint, amely a gravitációt a téridő görbületének eseményeként írja le, lehetségesek a féreglyukak. Viszont ehhez negatív tömegű anyagra lenne szükség a féreglyuk bejártánál a járat megnyitásához, amit jelenleg nem értenek a fizikusok, mivel ennek egyetlen jeleleg ismert anyag sem fele meg.

Érdekesség, hogy a féreglyukak témája nagyon érdekli a filmeseket is, mivel számos film szól a fekete lyukakról, illetve a féreglyukakról. Csak néhány filmet kiragadva:

- After Earth – A Föld után (2013), https://www.imdb.com/title/tt1815862/
- Contact – Kapcsolat (1997), https://www.imdb.com/title/tt0118884/
- Event Horizon – Eseményhorizont (1997), https://www.imdb.com/title/tt0119081/
- Independence day: Resurgence – Függetlenség napja: Feltámadás (2016), https://www.imdb.com/title/tt1628841/
- Interstellar – Csillagos között (2014), https://www.imdb.com/title/tt0816692/
- Thor – Thor (2011), https://www.imdb.com/title/tt0800369/

2020. Fizikai Nobel-díj

A brit Roger Penrose az általános relativitáselmélet és a fekete lyukak kapcsolatában tett felfedezéseiért kapott díjat, a német Reinhard Genzelt és az amerikai Andrea Ghezt pedig mint az első olyan kutatókat ismerték el, akik szupermasszív objektumot azonosítottak a Tejútrendszer közepén, vélhetően egy fekete lyukat. A díj indoklásában kiemelték, hogy „Einstein óta a legnagyobb hozzájárulás az általános relativitáselmélethez”. Roger Penrose Stephen Hawkinggal közös elméletében rámutatott, hogy az általános relativitáselméletben az anyag mozgásegyenletének minden megoldásában létezik szingularitás.

 Fizikai Nobel-díj 2020

A képen a 2020-as évi fizikai Nobel-díjasok: Reinhard Genzel, Andrea Ghez és Roger Penrose.


Tisztelt Olvasó! Köszönöm, hogy elolvasta cikkemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez a cikk korántsem teljes, de nem is a teljesség igényével készült. Ez a cikk inkább népszerűsíti a tudományt, hogy minél több fiatal elmét csábítson az elméleti csillagászat végtelen rejtelmei közé. Kérem, ha bármi észrevétele, javaslata, kiigazítása van, tiszteljen meg vele! Előre is köszönöm!

Tamás Ferenc

© TFeri, 2011

Felújítva: 2016, 2018, 2019.ápr., 2020.okt. és 2022.szept.

 

Felhasznált irodalom: