T. Tamás Ferenc: Adventi mese

Megjelent a Kláris irodalmi-kulturális folyóirat 2017/6-os számában.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag. Valaha az idők homályos elején született porból és gázokból. Amint kijárta a csillag-bölcsödét, elkezdett világítani. Át-átnézett a szomszédos csillagokhoz. Többeknek is volt közülük bolygója. Neki nem volt még egy kis holdacskája sem. Magányos volt. Millió és millió évig volt teljesen egyedül. Néha a közelében repült el egy meteor vagy egy üstökös, de egyedül, magányosan élt. Oly' sok csillagtestvéréhez hasonlóan ő is szeretett volna melengetni pár bolygót. Szerette volna, ha az a bolygó értelmes életet nevel és az ott lévők lelki szeretete és fényimádata táplálhatta volna őt is. De sajnos magányos volt. Szinte egész életét így, magányosan élte le. Már öregkorához közeledett, amikor a többi csillagtestvére azt suttogta, hogy valahol a rőt csillagködön túl van egy sárga csillag, melynek a bolygóján valami készül. Nagyon kellene ott egy kisebb csoda, egy hirtelen felfénylő csillag, ami utat mutat az ott lakóknak.
Nem kételkedett és nem gondolkodott. Összeszedte minden erejét és egy hatalmas villanásban kihunyt. Utolsó erejével az égbe sugározta ki az összes fényét, ami túltett minden eddigi fényességén. Életét áldozta azért, amit soha nem tapasztalhatott meg: a távoli értelemért.
A csillag fénye hatalmas volt, amikor útra kelt, messze-messze túlragyogta az összes szomszédját. Minden csillag-társa tudta, hogy ez a robbanás volt barátjuk utolsó életjele. Az égi fáklya lángját gyengítették a csillagközi gázok, a kegyetlen erős gravitációs terek és egyre gyengült. Hosszú évek teltek el, mialatt a néhai csillag fénye iszonyú távolságokat megtett. Már alig maradt belőle valami, amikor a fény maradéka egyszer csak elért egy kis sárga napocska Föld nevű bolygójára. Az ott lakó egyszerű emberek alig páran látták, hogy a többi éjszakai égen lévő csillag közül hirtelen kifényesedett. A réges-régen elfelejtett csillag fénye egy dombot világított meg valahol a Názáretnek nevezett tartományban. Ott is egy apró kis kunyhóra esett a fény legjava. Egy apró, kis házikóra, ami semmiben sem különbözött a többi környéken állótól. A kunyhóban egy család volt: egy apa, egy anya és egy frissen megszületett kisded. A csillagfény irány mutatott három királynak, akik a kisdedet jöttek imádni és utat mutatott sok-sok embernek, akik a zsarnoki elnyomás idején egy szebb és jobb világban reménykedtek. Megszületett Isten fia, Jézus.

Azóta eltelt sok-sok év. Mi, modern emberek már-már kezdjük elfelejteni a karácsony értelmét és meghittségét. Minden évben a karácsonyi ünnepek előtt tartják a kereskedők legnagyobb akcióikat és mi, vásárlók igyekszünk megvenni mindent, amit csak pénztárcánk megenged és néha még azt is, amit nem. A háziasszonyok igyekeznek olyan finomságokkal meglepni mindenkit, amivel emlékezetessé teszik ezt az ünnepet. Aztán az ünnepek után megtelnek a pszichiátriák a depressziós betegek sokaságával és az ügyvédi irodák a frissen felbomló házaspárok válókereseteivel.

Nem értem a világot! Hol van a régi ünnepek meghittsége? Hol van a szeretet? Hol van a család mindenek feletti békéje? Apák és fiúk élnek messze-messze, mindenkitől elfeledve. Hová tűnt a régi kisded boldogsága? Hol van egymás megbecsülése? Hol van a béke és a kellemes családi fészek melege? Hová tűnt embertársaink megbecsülése? Én nem értem ezt a világot! Állítsátok meg a Földgolyót! Ki akarok szállni!

Emlékezzetek egy réges-régi csillagról, aki utolsó fényét adta az emberiségét, a békéért, a szeretetért, a család nyugalmáét! Ilyenkor, karácsony előtt nem kívánhatunk mást, mint amit az a réges-régi csillag adott nekünk: egy fényt, ami utat mutat. Utat ebben a megzavarodott, zaklatott világban egy békés, meghitt, boldogabb jövőért. Jólétet, boldogságot és szeretetet gyerekeinknek, szüleinknek és mindannyiunknak.

Kellemes adventet és boldog karácsonyt mindenkinek!