T. Tamás Ferenc: Életeim

Díjazott

Egy egyszerű matematikatanár vagyok Magyarországról, 2013-ból. Racionális ember vagyok, természettudós. Még ábrándjaim is racionálisak: elsősorban a családom boldoguljon, aztán minél több elégedett, érettségizett tanítványt szeretnék és még annál is több embert, aki szereti a matekot. Bár néha olvastam a hivatalos tudomány által nem fogadott álláspontokról és véleményekről, de ezen jó indulattal is csak nevettem. A buddhista lélekvándorlásról meg az újjászületésről még jó indulattal is csak mosolyogni tudtam – egészen mostanáig!
Ahogy nem kötötték le szabadidőm minden percét a gyerekeim állandó felügyelete, úgy volt néha egy-két vad álmom éjjelente. Nem hittem benne, de most már kénytelen vagyok elfogadni az elfogadhatatlant. Hogy volt előző életem, nem is egy. És hogy mik ezek? Erről szólnak a következő írások:

New York, 1902. március

Apám egy nagyon erős férfi. Nagyon szeretem, ahogy megölel és megdögönyöz. Olyan jó a szaga! Még azt is szeretem, hogy állandóan ömlik belőle az építkezés pora. Egy kellemes vasárnap délután van. Azért is szeretem ezt a napot, mert ilyenkor a papa nem dolgozik és a mise után sokat játszunk, vagy ha olyan szép idő van, mint ma is, akkor sétálunk a környéken. Néha a közeli parkon keresztül elmegyünk a tengerig is. Szeretem a sós levegőt és azt is szeretem, ahogy a nénik meg a bácsik ránk néznek.
-    Apa!
-    Igen, kis John. Mit szeretnél?
-    Miért nincsen nekem anyukám, mint a többi kisfiúnak?
-    Már mondtam, hogy anyukád meghalt, amikor te születtél.
-    De, apa! Az anyukák nem szoktak meghalni a szülés közben. Hiszen sok anyuka sétál itt a gyerekével.
-    Így igaz, fiam!
-    De apa! Az én anyukám miért halt meg?
-    Nem tudom. Sajnos néha a nők belehalnak a szülésbe.
-    Én tehetek róla? Vagy te?
-    Nem. Ez sajnos néha megtörténik!
-    Apa! Én otthon születtem a házunkban?
-    Igen, fiam.
-    De Bobby azt mondta, hogy ő a kórházban született. Én miért nem ott születtem?
-    Mert az a kórház csak a fehéreknek van fenntartva. Oda mi nem mehetünk be! Legfeljebb takarítani vagy fűteni!
-    Tudom, ez a dolog rendje.
-    Igen, kis John. Ne búsulj! - láttam apám arcán, hogy még mindig szereti anyámat, bár ő már régen meghalt. Aztán megláttunk a sarkon egy édességárust. A többi már érthető!
-    Apa! Kérek cukorkát!
-    Tessék! Itt van 5 cent. Vegyél valamit magadnak! - odaszaladtam az árushoz és kértem szépen tőle 5 centért cukorkát.
-    Én nem szolgálom ki a magadfajtákat, kölyök! - förmedt rá a görbeorrú árus. - Kotródj innen! - apám erre már felmérgesedett.
-    Az én fiamat is megilleti az a pár szem cukorka, hiszen gyerek és adott rá pénzt is. Adjon neki is, mint bárki másnak!
-    Nem adok színeseknek cukorkát! Biztos lopta azt a pénzt és így akar tőle megszabadulni.
-    Ha éppen tudni akarja, kőműves és szobrász vagyok a katedrális építkezésén és ez a fizetésemből van. Adjon a fiamnak is cukorkát, kérem!
-    Nem adok! Itt csak fehéreknek van kiszolgálás! Színeseknek nem! - láttam, hogy apámban forr az indulat, de nem mert semmit sem csinálni, mivel akkor kicsapják a munkahelyéről.
-    Várjon, árus! - szólt közbe egy fehér hajú, bottal járó öregasszony. - Engem kiszolgál?
-    Már hogyne, asszonyom! Mit adhatok?
-    10 centért adjon a legfinomabb cukorkájából!
-    Parancsoljon, asszonyom! Jó étvágyat! Jöjjön máskor is! - ekkor a hölgy valami olyant tett, amit elképzelni sem tudtam volna!
-    Tessék, kisfiú, itt a cukorkád! - és nekem adta az egész zacskóval.
-    Köszönöm, néni, de ezt én nem fogadhatom el. Ez a néni cukorkája. Nekem ezt nem szabad megennem.
-    Edd meg nyugodtan, kisfiú! Ez az utcasarki árus tanulhatna tőled meg apukádtól a jómodorból. - sírni tudtam volna örömömben. A zacskó cukorka csak az enyém volt és mind megehetem. Azért apámra néztem kérdve, hogy lehet-e.
-    Néni kérem, nagyon szépen köszönjük a cukrot, de nem fogadhatjuk el. Nálam csak 5 cent van és ez a zacskó kétszer annyiba került önnek. Nem fogadhatjuk el!
-    Figyeljen jól! Aki ilyen becsülettel neveli a gyerekét a tisztességre, az nekem okoz örömet, ha ezt kis figyelmességet elfogadja tőlem. - láttam apám szemében a könnyeket. Egy fehér ritkán volt vele ilyen emberi. Apám tekintetéből láttam, hogy a cukorka már csakis az enyém lehet, így bátran kinyitottam és már vettem volna ki az első szemet, amikor eszembe jutott valami.
-    Néni kérem, tessék legalább egyet megkóstolni. Ha már ilyen jó volt hozzánk! Kérem! - most az öreg hölgy szemében láttam pár könnycseppet és örömmel nyúlt bele a zacskóba az első szemért. Aztán apának is adtam egyet, mert tudtam, hogy ő is szereti. Csak utána láttam neki én. Azt hiszem, ez a néni volt az én őrangyalom. Mindig is tudtam, hogy léteznek angyalok, hiszem a papa szerint anya is angyal lett, amikor elment tőlünk. De a papa szerint csak néger angyalok vannak. Szerintem a papa téved, mert ez a néni igenis angyal volt fehér létére. Megsimogatta a kobakomat, majd elballagott a másik irányba. Az árus meg csak ott állt és nem akart hinni a szemének!

Szerettem iskolába járni, de sajnos a sok szegény néger gyerek között elvesztem. Nem voltam valami erős, ráadásul nem is szerettem verekedni, mint oly' sokan a többiek közül. Inkább apámnak szerettem segíteni. Mondjuk sokszor lezavart az állványról, mert ahogy közeledett az építkezés határideje, úgy egyre magasabban és magasabban dolgoztak. Az építkezésen való lógás mellett leginkább a mi papunkhoz szerettem járni. Bár a többi színes fiú a néger tiszteletes, Luis atya zenés imádságaira szeretett járni, de nekem jobban tetszett a fehérek miséje. Az a sok pompa és fényűzés, meg azok a szép beszédek. Az atya mindig olyan szépen beszélt. Persze a katedrálist még nem szentelték fel, de az atya állandóan ott volt és sokat beszélt a munkásokkal, így apámmal is. Megbecsülte a tudását, elismerte kőmíves-szakértelmét. Nagyon tetszett az is, hogy a pap nem törődött azzal, hogy bár ő fehér és apám néger, de egyenrangúként beszélt vele. Mivel én is sokat lebzseltem apám mellett, ezért velem is sokat beszélgetett. Gyakorlatilag ő tanított meg írni és olvasni, mert a kis tanítónk nem sokat konyított ehhez, leginkább verni szerette a magamfajta vézna kis lurkókat. A számolással soha nem volt gondom, apám szerint ahhoz igen jó érzékem volt. Azért legelőször apám tanított meg arra, hogy pontosan hol dolgozik: „1047, Amsterdam Avenue, The Cathedral Church of St. John Divine”. Ezt naponta többször is fel kellett mondanom és még álmomból felkeltve is jól kellett tudnom. Eleinte nem szerettem ezt, de apám szerint ezt kell mondanom mindenkinek, ha véletlenül elvesznék valahol, de ilyen úgysem történhet, mivel a papa mindig vigyáz rám.
1910 későn őszén már hidegen fújtak a szelek és megint nem fizettek eleget apámnak, mert újra valami indokot kerestek az építtetők arra, hogy le tudjanak vonni a fizetéséből. A fehér kőművesek persze elég fizetést kaptak, de apám négerként sokkal kevesebbet kapott, pedig legalább olyan jól dolgozott, mint ők, ha nem jobban. Szóval, volt mit ennünk és volt némi tartalékunk télre, de ebből soha nem lehet elég. Csúnya, hideg, hosszú telet vártunk. A kabátomat megint kinőttem, pedig igyekeztem nem nőni, de a papa szerint ez nem rajtam múlik. Azt mondta, hogy majd csak lesz valahogyan. Szokás szerint iskola után az építkezésre siettem, amikor csendesen elkezdett szemerkélni az eső. Lassan és óvatosan másztam fel az emelvényre, de a lyukas cipőm meg a vézna izmaim nem bírták az erőfeszítést, így megcsúsztam és sajnos kiestem az állványból. Úgy 15-20 yard magasan lehettem és úgy éreztem, hogy most meghalok. Ilyen magasból ha egy magamfajta fiú leeseik, akkor vagy meghal, vagy ha szerencsés, akkor túléli, de mindene széttörik és orvosra meg már végképp nem volt pénzünk. Sikítottam, mire az alattam álló atya felnézett és estemben az  éppen a fejemet szétzúzni akaró kőhalom felett elkapott és magához szorított. A szemét soha nem felejtem el! Olyan jóságos volt. Éreztem rajta a felém irányuló szeretetét. Az atya kiáltott apámért, aki a sikításomat hallva már őrülten jött is lefelé. Egyből átölelt és azt nézte, hogy mindenem ép-e. Persze, az ijedtségen kívül semmi bajom sem volt, de az atyának nem győzött eleget hálálkodni.
- Nos, elég a hálából – szabódott az atya – inkább gyertek be mindketten a paplakba.
- De, atyám, mi négerek vagyunk és a mifajtánk nem léphet be a paplakba!
- Tudom én is, kivéve, ha dolgozni jöttök. Ne törődjetek a szabályokkal, meg kell valamit beszélnem veletek és nem akarok elázni. Szóval, gyertek be! Most! - apámmal egymásra nézve  nem tudtuk, hogy mit akar az atya, de azért bementünk. Bent az atya megkínált minket fagylalttal. Életemben addig csak egyszer ettem ilyen drága finomságot és csak nagyon lassan ettem, hogy minél tovább tartson. Apám meg az atya ezalatt rólam beszéltek. Megállapodtak, hogy innentől soha nem mehetek fel az állványra, mert veszélyes. Viszont a suli után be kell mennem a paplakba és a konyhában kell segítenem Rosienak, a szakácsnőnek, meg gondoskodnom kell az atya cipőiről, hogy mindig tükörfényesek legyenek és néha segítenem kell még a takarításban is. Ezért tisztességes bért kaptam az atyától (napi 1 centet), meg a konyhai maradékból is néha kaphattam kicsit enni. Szóval, felvitte Isten a dolgomat és végre dolgozhattam!
Esténként, amikor elfogyott a munkám, az atya rendtársának, az öreg atyának kellett felolvasnom a Moby Dick-ből pár oldalt, mert ő már alig szinte vak volt én meg szívesen olvastam. Szerettem ezt a munkát is, mert itt végre nem a Bibliát kellett olvasni, mint az iskolában. Az öreg atya már alig látott, de a gyerekek iránti szeretete igen nagy volt. Sokszor mesélt a Nagy Háborúról még 1861-'65-ből, amiben ő is ott harcolt Grant tábornok seregében, aztán a háború borzalmai miatt lett belőle pap. Sokszor beszélt magával a nagy Grant tábornokkal is, akiből később elnök lett. Én nem hittem el neki mindent, mert annyi ember a világon nem is lehet, amennyiről ő beszélt, de mindig hagytam, hadd beszéljen.
Apám mellett a két tiszteletes volt a tulajdonképpeni családom, meg Rosie, a szakácsnő. Igen szerettem őket, mindannyiukat!

Bár a székesegyházat nem fejezték be, de tartottak egy felavató misét vagy mit. Ezeket a dolgokat nem igazán értettem. Nagyon hosszan és nagyon sokat gyakoroltak a ministráns gyerekek, akik persze mind csak fehérek lehettek. De az volt a gond, hogy közülük elég kevesen tudtak szépen énekelni. Engem meg egyszer véletlenül meghallott dúdolgatni a fiatal atya, ahogy cipőpucolás közben csak úgy saját szórakoztatásomra énekelgettem. Szóval, nagyon elszégyelltem magamat, hogy komoly munka mellett énekelgetek, meg egyből elnézést is kértem, de a fiatal atya azt kérte, hogy folytassam csak nyugodtan. Aztán másnap hozott egy csomó furcsa papírt, olyant, amit addig csak a ministráns fiúknál láttam. A szavak fölött szép egyenes vonalak voltak, rajtuk valami kis jelek; megtudtam, hogy ez a kotta. Ebből lehet énekelni. Én ezt nem ismertem, mivel apám szerint nekünk, négereknek a vérünkben van a zenetudás és ehhez nekünk nem kell papír. Hát, igyekeztem ezt is megtanulni. Szerencsére elég jól ment. Szóval, alig egy hónappal a felavatás vagy hogyishívják előtt tartalék kórista lettem. Jó, nem csak tartalék. A fehérek elöl énekeltek, én meg hátulról segítettem nekik. A lényeg csak az volt, hogy senkinek nem szabadott meglátni engem.

Aztán a felavatás előtti napon csak nagyon nehezen tudtam elaludni, mivel izgultam a nagy mise miatt; így persze másnap eléggé elaludtam. Gyorsan felöltöztem, aztán rohantam a misére. Ott igyekeztem igen szépen énekelni, ami sikerült is volna, ha nem köhögtem volna olyan sokat. Tudom, hogy belőlem senki nem láthatott semmit, de én büszke akartam lenni magamra! Szóval, a mise után azonnal ágynak estem. Nem volt elég, hogy a köhögésem miatt sokat hibázott a kórus, de még igen alaposan meg is fáztam. Meg az is rossz volt, hogy hiába nekem volt az egyik legjobb hangom, mégsem láthattak belőlem semmit sem, mert néger létemre el kellett rejtőznöm! Napról napra rosszabbul voltam. Nem értettem, hogy mi van velem. Igyekeztem meggyógyulni, mert a doktor pénzbe került és az nekünk soha nem volt elég. Apám szinte állandóan mellettem volt, de nem sokat tehetett, mert egyre gyengébb és gyengébb voltam.
Alig egy héttel később meghaltam. Sem a gyógyszerek, sem az ima nem segítettek. Pedig két pap is imádkozott csak értem. Szerintem a szégyenbe haltam bele. Abba, hogy akkor és ott, azon a misén olyan rosszul sikerült minden. Fentről, lelki szemeimmel láttam, ahogy a temetésemen apámat vigasztalta a két atya, meg Rosie. Többen nem is voltak ott, csak ők hárman. Alig kilenc éves voltam. Az öreg atya kérésére mellém temették a Moby Dicket, azt a könyvet, amit végül is nem sikerült neki végigolvasnom. Több emlékem nincs erről a korról, sem az Amsterdam Avenue-ról, sem apámról.

Modern idők, Magyarország

Még most is érzem a szagot, ami apám testéből áradt. Most is a számban van, ahogy estefelé fáradtan, a kőportól koszos ruhában átölel. Tudom, hogy mindezt csak álmodtam, de minden pontosan megvan. Az összes helyszín. Látom az Amsterdam Avenue hosszú utcáját, a katedrális egyre magasodó épületét és a gondolatbeli sétáimban hallom az óceán zúgását, közben itt vagyok végig Magyarországon. Amerikában soha nem voltam – legalábbis ebben az életemben. Pedig!
Ja, még valami: a szemek! Rosie szeme ugyanolyan, mint a feleségemé. Ez teljesen tiszta! Apám, meg a fiatal atya pedig a mostani gyerekeim. Az öreg atyára sokáig nem jöttem rá, pedig sokat gondolkodtam rajta. Aztán egyik este beugrott a megoldás: ő a nagyapám, aki tizenéves koromban halt meg. Gyorsan előkerestem a régi fényképét és így már egyértelmű volt: ő az! Az öreg atya, aki oly' sokat olvastatta velem a Moby Dicket...
De most jöjjön a másik álmom!

Róma, i. sz. 76

Ma ünnepelik szeretett császárunk, Titus Flavius Vespasianus uralkodásának 7. esztendejét. Én, Marco Aurelio nagy tetteket vittem végbe, igen sokat harcoltam. Most pedig úgy érzem, hogy ideje számot vetnem az életemmel.
Tiberius császár uralkodása alatt születtem egy Rómától pár napi járásra lévő kis faluban úgy 45 éve. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom, mert hiába kérdeztem apámat, mindig azt válaszolta, hogy csak a császár tudhatja pontosan, hogy melyik nap született. De nekünk, egyszerű közembereknek felesleges ezt tudni. Persze, ő felszabadított rabszolga volt. Aztán a császár hű katonája lett. Rengeteget harcolt. Aztán leszerelése után a császártól kapott földön letelepedett, gyorsan elvette anyámat, ahol aztán engem és testvéreimet nevelgette. Alig 10 éves lehettem, amikor meghalt a sok benyakalt bortól. Azt mondta, hogy a sok-sok megtett hadjáratban mindene elkopott, legfőképpen a lábai. Pedig nem is volt olyan nagy sérülése, csak pár komolyabb vágás és egy-két törés, ja, meg a hiányzó bal füle. Azt mondta, hogy egy istentelen nagy hegyen fagyott le és egyszerűen letört. Én ezt nem akartam elhinni, mert katonaként én is voltam az Alpokban és nem is volt olyan iszonyú hideg. Mondjuk én mindig nyáron meneteltem át a légióval a hegyeken, de ő érti, hogy miért ezt mondta.
Szóval, apám halála után már nem volt ki a birtokot megművelje. A húgom még túl kicsi volt ahhoz, hogy friss családfőként férjhez adjam, meg igazán még nem is volt kedvem hozzá. Szóval, a birtokot apám egyik hű rabszolgája, Fulvius vezette tovább és szerintem ezt anyám úgy hálálta meg, hogy befogadta az ágyába. Aztán amikor anyám Claudius uralkodása idején meghalt, akkor halálos ágyán bevallotta, hogy az apám nem az a katona volt, akit annak tartottam, mivel ő férfiként semmit sem tudott. Szóval, valójában a férfiasságát veszítette el a háborúkban. Valódi apám a rabszolga Fulvius volt. Mindannyiunkat ő nemzett! A katona-apám bár nem tudott erről, de sejtette. Anyám szerint ezért ivott olyan sokat, hogy végül is az ital vitte a sírba.
Szóval, ott álltam Fulviussal, aki bár rabszolga volt, de valódi apám ő volt. Én meg kisbirtokos lettem alig tizenévesen. Elég erős voltam és szerettem futni. Sokat futni. Meg persze verekedni, de nagyon. Nem értettem semmihez, így amint elég erősnek éreztem magamat, beléptem a légióba. Amikor megkérdezték, hogy született rómaiként és földbirtokosként miért is akarok légiós lenni, hát be kellett vallanom, hogy apám miatt, aki szintén katona volt és légiós. Hát, így lettem légiós. Büszke voltam a karomra tetovált „SPQR” betűkre, a légió jelére. Alig voltam 20. Bár szerettem verekedni, de nem öltem még soha embert. Bár már voltam utcalányokkal, de nőt még nem szerettem igazán soha. Szerettem viszont a játékokat, amikor a gladiátorok felvonultak és egymással mérkőztek meg életre-halálra.
Caligula alatt lettem légiós, de őt hamarosan Néró követte a császári trónon. Bár róla mostanában csak rosszat lehet hallani, ám én végig egy frank helyőrségben voltam csendben. Ott néha harcoltunk a barbár frankok ellen, de többnyire békésen megvoltunk egymás mellett. Persze, voltam pár harcban, de leginkább a légió elszámoltató-ellátójaként jeleskedtem. Gyerekként nem értettem, hogy Fulvius miért erőltette, hogy tanuljam meg a számolást és a betűvetést is, mikor született rómaiként ezt feleslegesnek éreztem. Most a légióban viszont komoly befolyásra tettem szert, mint a légiónk egyik legjobb ellátója és raktárosa. Még elő is léptettek, így jóval több lett a zsoldom is.
Persze néha el kellett menni a légióval, így voltam egyszer pár évet a távoli esős szigeten, Britanniában is, de már szerettem volna újra látni szeretett napfényes Itáliámat. Aztán hallottam, hogy Néró felégette Rómát, majd hamarosan azt is, hogy uralkodása 14. évében Néró valahogy meghalt. Emlékszem, hogy abban az évben azt sem tudtuk, hogy éppen ki a császár. Volt valami Servius Galba, meg valami Marcus Otho, meg még egy, akire már nem is emlékszem. Zavaros volt az egész év. Aztán jött Titus Flavius Vespasianus, akire én magam is felesküdtem, mivel akkor éppen valami távoli folyó mellett voltunk. Ha jól emlékszem valami Danubius volt, de lehet, hogy tévedek. Az új császár parancsára át kellett vonulnunk megint az Alpokon, majd irány Róma. Végre megint szeretett Rómám földjére léphettem. Immáron 16 éve voltam katona és nem panaszkodhattam mivel jó életem volt. Bár kisbirtokosként voltam légiós, így nem járt volna szabadság, de a parancsnokom mégis megengedte, hogy 2 napra hazamehessek a régi birtokunkra. Hát, Fulvius haja ugyancsak megfehéredett, de méltóságteljes öregember lett és immáron szabad, mert az időközben férjhez ment húgom felszabadította. Még továbbra is a gazdaságunkat vezette és bölcsen beosztotta a pénzünket. Sajnos a többi testvéremet egy csúnya járvány elvitte, így csak mi ketten maradtunk a családból; illetve a húgomnak már volt két gyönyörű kis gyereke is és boldogok voltak.
Visszamentem a légióhoz és ott tudtam meg, hogy Galliába vezényeltek, mivel az ottaniak megint felkeltek Róma fennhatósága ellen. Igen sok csata volt, durvák. Véresek. Valami párás, esős erdőben csatáztunk, de az istenekre mondom, hogy nem emlékszem a hely nevére; amikor páran leszakadtunk a többiektől és éreztük, hogy körülvettek bennünket a gall vadak. Ezek állítólag embert ettek, de foglyot semmiképpen nem ejtettek soha. Mi rettenthetetlen légiósként álltuk a sarat. Úgy százan szakadtunk le a többiektől, sorra estek el katonatársaim. Én egy fának döntöttem hátamat, hogy onnan ne kaphassak sebet, amikor éreztem, hogy hasonlóképpen tesz egyik katonatársam. Egyre többen hullattak el bajtársaim közül. Nem néztünk egymásra, csak igyekeztünk minél több gall vadat megölni mielőtt minket is felkoncolnának. Tudtuk, hogy immár a biztos halál jegyzett el bennünket és tudtuk, hogy az örök dicsőség csarnoka vár minket a túlvilágon, mint minden harcban bátran elesett római légióst. Egyszer csak kürtszó harsant és az ellenségeink megfutamodtak. Akkor néztem körül: csak ketten maradtunk életben. Rajtam volt pár seb, de csak az oldalamban éktelenkedő kardvágás volt csúnya. Bezzeg a társamból, akivel egymás hátát védtük, több helyen is ömlött a vér. Bár úgy éreztem, hogy nem maradhat meg ennyi vérveszteség után, de inkább magammal cipeltem. Dög nehéz páncélja volt, amit már nem bírtam vele együtt cipelni, így lecsatoltam róla. Sokat cipeltem, amire a mieinkhez értem. Addigra már az én erőm is elfogyott és miközben láttam, hogy társaim futnak felénk, egyszerűen elájultam.
Csak másnap reggelre tértem magamhoz. Egyből azt kérdeztem, hogy a súlyosan sebesült társam megmaradt-e. A felcserünk azt mondta, hogy persze és hívat magához. Ezen ugyancsak meglepődtem, hiszen akkor úgy tudtam, hogy csak egy egyszerű légionárius volt, mint én. Teljes meglepetésemre a főparancsnoki sátorba terelt a felcser és ott feküdt az a katona, akit én vonszoltam olyan sokáig és ő volt légiónk parancsnoka, Cerealis! Segítségemet a főparancsnok meghálálta és tisztté léptetett elő. Én, egy rabszolga fia római tiszt lettem és a légiónk főparancsnokának szárnysegédje. A hadjáratban még sok jó légióst veszítettünk, de Cerealis parancsnokunk győzelemre segített minket.

Aztán jött az a brit hadjárat, ami csaknem a vesztem lett. Az ottaniak rosszabbak voltak még a galloknál is, mivel azt a földet csak nemrég foglaltuk el és az ottaniak még lázongtak. Bitang kemény egy népség volt! A harcosaik félelmet nem ismertek és igen jól küzdöttek. Mi sok taktika és még több véres győzelem árán meneteltünk előre Róma dicsőségéért. Valami folyó mellett ütöttünk tábort, de tüzelni való fánk már alig volt, ami pedig a durva hidegben nagyon kellett. A légionáriusok szívós népség, de én láttam a szemükben, hogy ez még nekik is sok! Estefelé havazott és mi még jobban dideregtünk. Aztán hajnaltájban a barbárok váratlanul ránk támadtak. Később megtudtuk, hogy az őreink torkát elvágták, így nem tudtak riasztani, csak egy a kisdolgát végző katona verte fel a tábort sebtiben. Mi, ahogy voltunk, úgy harcoltunk. Én rohantam a parancsnokhoz, akinek még a mellvértjét sem volt ideje felcsatolni. Egy szál karddal védtem őt, amíg a rabszolgája segített neki felvenni a mellvértet. Sok sebet kaptam, túl sokat. Az egyik barbár dárdája ráadásul éppen a jobb térdembe fúródott. Éreztem, ahogy a csontjaim törnek és a lábamból elszállt az erő. Féltérdre ereszkedve harcoltam tovább és védtem Cerealis parancsnokomat. Már jött a következő roham, amikor egy kisebb csapat légiós segítségünkre sietett és kimentett minket. A csatát végül is sikerült megnyernünk, de a jobb térdem teljesen tönkrement. Másnap hajnalban a felcsertől kaptam egy botot, meg pár napnyi ágy-nyugalmat is rám erőltetett, hogy javuljon a lábam. De az istenek mást akartak és a lábam sánta maradt. De kérdem én, hogy kinek kell egy sántító, csak bottal járni tudó légiós? Senkinek, ugye?! Szerencsére Cerealis ezt másképpen gondolta és mindenben segített. Nem kellett harcolnom, hanem a légió ellátásának parancsnoka lettem. Ehhez igazság szerint nem kellett túl sokat mozognom, viszont jól és gyorsan kellett számolnom, ami Fulvius leckéinek hála egész jól ment. (Soha nem tudok úgy gondolni rá, mint az apámra, holott anyám szerint ő nemzett minket.)
A hadjárat hamarosan véget ért és persze az istenek akaratából Róma győzött a barbárok felett. A légiónkat visszahívták Rómába és én tudtam, hogy ott engem leszerelnek, így újra civil leszek. Nagy volt a zsákmány, fáradtak voltunk, ráadásul sokan sebesültek is, még többen gyengék. De már kevesen voltunk, ugyancsak megfogyatkozott a légiónk! Hiába vásároltunk vagy rekviráltunk itt-ott, de Galliában akkor éppen éhínség volt, így nekünk sem jutott elég étel. Sokáig gyalogoltunk, hetekig, már láttuk az Alpok hegyeit, amikor egy hegyi faluban megálltunk éjszakára. Én elmentem némi élelmet szerezni, amikor az egyik házba bemenve egy tőlem pár évvel fiatalabb asszonyt láttam sírni. Mondtam, hogy mit akarok, de ő csak tovább sírt. Megpróbáltam elmondani a gallok nyelvén is, amiből több szót már megtanultam, de azt sem értette, csak tovább sírt. Más ilyenkor le szokta szúrni az ilyen hibbant asszonyt, vagy meg szokta erőszakolni, de nekem megtetszett ez a fehérnép. Odaléptem mellé és igyekeztem kezemmel és szavaimmal megnyugtatni. Hamarosan megszólalt a szeretett latin nyelvünkön és azt mondta, hogy ő nem ide való, hanem Hispániába, csak az apja eladta egy itteni kereskedőnek pár aranyért, de a kereskedő most hirtelen meghalt és nem tudta, hogy vele most mi lesz. Bár kicsit törte a nyelvünket, de azért meg lehetett érteni a szavajárását. Oliviának, mert ez volt a neve, nem tudtam ellenállni és azt mondtam, hogy most én veszem pártfogásomba. Örömmel szegődött hozzám. Volt is nagy öröm a légióban, amikor látták, hogy nőt is hozok a beígért étel mellé, de amikor megmondtam, hogy senki nem nyúlhat hozzá, mert ő csakis az enyém, akkor a légiósok igen furcsán néztek rám! Cerealis főparancsnok másnap  rákérdezett, hogy mit akarok az asszonnyal és neki elmondtam, hogy ezt a nőt a feleségemmé akarom tenni és gyerekeket akarok nemzeni neki. Beleegyezett és immáron ő tiltotta meg a légiónak  az asszonyhoz való hozzányúlást! Hát, így esett meg, hogy úgy 40 évesen szerelmes lettem.
Rómába persze győztesként vonultunk be, nagy dicsőségben. Én ott voltam a győztes fogaton Cerealis mellett. Amikor rossz lábammal bicegve beléptem a trónterembe, csak ámultam a pompa és a rengeteg bíbor láttán. Nem hittem a szememnek, de maga Vespasianus császár fogadott minket. Sokszor álmodtam arról, hogy a császárt láthatom. Istennek gondoltam, hatalmasak és erősnek. De az Imperator egy hatvan év feletti kis öregember volt, kevéske kis hajjal és kicsit hajlott háttal. Sok terjedelmes szóvirággal köszöntötte Cerealist, mint a britanniai győztest, aki örömmel fürdött a dicsőségben. Aztán rám nézve megkérdezte, hogy ki ez a bottal járó légiós?
- Imperator, ő Marco Aurelio, aki a segédem és többször is megmentette az életemet. Nem kímélte magát és mindent megtett az épségemért. Többször is a haláltól mentett meg.
- Nos, Marco Aurelio, köszönjük néked ezt a sok mindent. Te pedig, Cerealis, mit szeretnél tőlünk kérni?
- Magamnak semmit sem. De Marco Aurelionak hálával tartozom. Szeretnék neki kérni egy római házat és egy tisztességes járadékot. - Már az is nagy dicsőség volt, hogy a császárt láthatom. Erről nem is mertem álmodni.
- Hogy is volt ez a megmentés? - érdeklődött a császár, aki nagy zsugori hírében állt. Erre a parancsnokom elmondta a gall csatát, ahogy összeismerkedtünk. Meg a britanniait is, ahol féltérden állva védtem parancsnokomat.
- Nos, Marco Aurelio, úgy hallom, hogy megérdemled a jutalmadat. Tehát, halljad Róma a parancsomat. Bár a kincstár nem áll jól, de ez a katona megérdemel egy szép házat itt, Rómában. Nem túl nagyot, de akkorát, hogy legyen hely benne neked és családodnak. Meg kapsz tisztességes életjáradékot is! Erre mi, Vespasianus Imperator ígéretünket adjuk! Köszönjük mindazt, amit Rómáért tettél. - intett, így most már elmehettünk. Örültünk és végtelenül boldogok voltunk.
Ez éppen három éve volt. A házunk tényleg szép helyen van. Nem túl nagy, de elég nekünk. A házam erkélyéről nézem, ahogy a zsugori császár monumentális építménye, az Amphiteatrum Flavium épül. Egyre és egyre magasabb lesz. Szerintem a világ legnagyobb építménye lesz. Persze cirkusz lesz belőle az istenek és a császár nagyobb dicsőségére. Ott leszek a megnyitón! Bizton tudom!
Az Imperator rendbe tette a kincstárt és bár kíméletlenül sok különadót vetett ki, de velem kivételesen bőkezű volt. Illetve velünk, mert Oliviát nőül vettem és azóta szült is nekem két gyönyörű fiút. Néha ellátogattam a húgomhoz és Fulviushoz, hogy kicsit megdögönyözzem a gyerekeit. A gyerekek szeretnek együtt játszani. A régi birtokunkon van egy szép domb. Annyira szeretnek ott fel-le futkorászni. Olyan jó őket nézni! Szépek, de persze az enyémek szebbek.
Nagyon boldog vagyok és elégedett. Olivia megint teherbe esett, de sajnos tegnap este vérzett, így a harmadik gyerekünket sajnos az istenek nem akarták e világra segíteni. Nappal a gyerekeimmel vagyok, meg sokat beszélgetek Oliviával és persze politizálok is a fórumon. Nem vagyok különösen gazdag, de hála a császár adományának és a katonaként kapott bőséges zsoldomnak, vagyonosnak számítok. Szeretem a gyerekeimet, meg persze Oliviát. Hálás vagyok a sorsnak, meg persze az isteneknek is, hogy mindezt megadták nekem. Elégedett római polgár vagyok.

Modern idők, Magyarország

Többet nem tudok Rómáról. Az álmaim itt véget értek.
Amikor úgy 15-20 éve Rómában voltunk, furcsán éreztem magam a Colosseumnál, egykori nevén Amphiteatrum Flaviumnál. Akkor nem értettem a miértjét. Most már értem. Olivia persze a feleségem volt, ott is, most is. Az ottani gyerekeim a mostaniak is. Még a járásuk is ugyanaz. Ahogy a kacagásukat hallgatom még az is passzol.
Marco Aurelio csúnyán megsérült a jobb térdén. Hát, ez sajnos nekem is fáj, most is. Nem értem a miértjét.
Csak Fulviust nem tudom hová tenni! Nem az apám, mint az Amsterdam Avenue-n, de nem is a fiatalkoromban meghalt nagyapám. Ő valaki más, aki szeret. Csak úgy, magamért? Nem értem, de akkor is nagyon jó érzés!

Tibet, XVI. század eleje

Szeretem az óriási hegyeket! A reggeli levegő harapnivaló frissességét! Szeretem azt, hogy derült időben igen messze is elláthatok. Nem tudnék sík tájon élni, ahogy az erre néha vetődő idegenek mesélik. Állítólag vannak olyan helyek, ahol több ezer ember él együtt; sőt, még sokszorosa ennek. Én alig 6 évesen ezt nem értem. Hogyan élhet ennyire sok ember a világon? Nekem a világot a hegyek jelentik és az ottani mogorva, de életteli emberek. Kár, hogy más apám nincsen köztük, mert elvitte tavaly télen egy lavina, így anyámmal kettesben éldegélünk. A legtöbb falumbéli családban sok gyerek van, de nekem nem született testvérem. Ráadásul nekünk rokonunk sincs, mivel apám fiatalkorában települtek ide anyámmal és a betelepülés előtti időkről soha nem beszéltek nekem. Falunkban 8 ház van, de inkább kis kunyhóknak lehet hívni ezeket a kalyibákat.
Néha elgondolkodom azon, hogy a messziről jött idegenek hol is lakhatnak, mert amikor felérnek hozzánk, akkor mind azon panaszkodik, hogy milyen kevés itt a levegő. Pedig szerint itt pont annyi van, amennyi kell. Se több, se kevesebb! Nem értem ezeket az idegeneket! Mivel miénk a legszélső házikó, ezért az idegenek sokszor hozzánk térnek be némi ételért, italért, de leginkább menedékért. Szerintük itt igen hideg van és nagyon durva a tél. Kisebb koromban anyám télidőben mindig cipelt engem, hogy ne fázzon meg a lábam. Hát, az biztos, hogy igen sok hó esik, de nem tudnám másképpen elképzelni a világot.
Az idei tél igen furcsa! Valahogyan túl sok a hó, pedig itt abból soha sincsen kevés. Anyám is igen sokat köhög. Szinte folyamatosan. Persze, el kellett adnia egy-két meleg ruhát, mert nem volt elég  pénzünk élelemre, de nem értem, hogy miért köhög. Mit jelent az, hogy felfázni? Szinte tüzel a homloka, olyan forró! Engem sötétedéskor lefektetett, mert megint nem volt pénzünk lámpaolajra. Ő is hamarosan elaludt, de olyan durván köhögött eleinte, hogy nem jött álom a szememre, aztán egyszer csak elhallgatott, így végre el tudtam aludni.
Reggel aztán felébredtem magamtól, ami azért is furcsa, mert mindig anyám szokott felkelteni. De ma reggel egyáltalán nem mozdul, csak fekszik az ágyán. Nem értem, hogy miért nem mozdul. Fel kellett kelnem magamtól, majd felöltöztem és ki akartam menni az állatainkat megnézni, de nem tudtam kinyitni az ajtót. Ezek szerint éjjel annyi hó esett, hogy megint nem tudom kinyitni az ajtót. Sebaj! Majd anya segít, ha felkel.
De nem kelt fel! Pár óra múlva már nagyon éhes voltam és sírtam. Anyát is püföltem amikor hozzábújtam, de ő teljesen kihűlt és továbbra sem mozdult. Merev volt. Azt hiszem, erre mondják, hogy meghalt. A lelke átköltözött egy másik testbe. De akkor most mi lesz velem? Nagyon éhes vagyok! Meg szomjas. Úgy szeretnék egy kis kecsketejet inni. Nem tudom, hogy anyával mi van. Nem értek semmit! Én csak egy kisfiú vagyok, alig 6 éves és ráadásul igen éhes! Segítsetek!
Estefelé már nem hittem, hogy innen valaha is kijutok, amikor kopogtak az ajtónkon. Mozdulni is alig volt erőm, csak tovább sírtam és a fáradtságtól erőtlen hangon segítséget kértem. Az újabb kopogás után odamentem az ajtónkhoz és újra segítséget kértem. Hallottam, ahogy az ajtón túl valaki elkaparja a havat. Nem tudom, hogy idegen vagy barát, de odamentem anyámhoz és átöleltem jéghideg testét. Remélem, hogy barát lesz és nem bánt engem! Pár perc múlva két buddhista pap lépett be az ajtón. Őszentsége, a dalai láma felkent papjai mindig segítenek az embereken. Bennük feltétlenül megbízhatok – ezt még anyám tanította. Egyből látták, hogy mi történt, és igyekeztek megvigasztalni, majd az egyikük sürgősen enni-inni hozott, bár maguk is azért jöttek be hozzánk, hogy enni-inni kérjenek, meg egy kis szállást éjszakára. Ők mondták nekem, hogy anyám lelke már egy másik test felé száll félúton, mivel ezt a testet el kellett hagynia. Estefelé körbejárták a falunkat, hogy ki tudna befogadni engem, de senkinek sem kellettem. Mindenhol volt már elég éhes száj, sehol nem kellett még egy. Mivel nem volt elég fánk egy tisztességes halotti máglyához, ezért anyámat egyszerűen elkaparták a házunk mellett a fagyott föld alá. Engem pedig megkértek, hogy menjek velük. Nem volt lelkük egyszerűen otthagyni halott anyám sírja mellett. Aznap éjjel utoljára aludtam abban a kis viskóban, ami nekem addig az egész világot jelentette, de mellettem aludt a két pap, akik talán a jövőmet jelentették.
Másnap pirkadatkor útra keltünk. 10-12 napig mentünk erre-arra. Én nem értettem, hogy miért kellett ennyit mennünk, de mivel elég gyenge voltam, ezért sokat vittek a nyakukban, vagy az ölükben. Kaptunk enni-inni mindenhol, így csak anyám hiányzott. De a papokat megszerettem. Melegszívűek és jókedvűek voltak.

Lassanként cseperedtem a kolostorban, ahol befogadtak, mint árvát. Sokat igyekeztem segíteni azzal, hogy kecskét és más állatokat legeltettem, illetve reggelente megfejtem őket. A szerzetesek mindig adtak enni-inni, meg igen sokat beszélgettek velem. Eleinte inkább anyámról, aztán minden másról. Buddháról is egyre többet. Pár évvel később döbbentem rá, hogy nem tudom felidézni szülőanyám vonásait. A raktáros különösen kedves volt velem. Ő volt az egyik pap, aki megtalált a halott anyám mellett zokogva.
Nem én voltam az egyetlen növendék, de a többieknek mind volt családja, meg pár évvel nagyobbak és erősebbek is voltak nálam. Mire én is úgy 12 éves lettem, akkorra beléphettem a „rendes” növendékek közé, ám addigra már igen sokat tudtam az itteni életről és a szerzetesekről. A földet nem szerettem megművelni, pedig azzal mindig sokat kellett dolgoznunk, inkább segítettem raktározni, számolni és könyvelni. Számolni különösen szerettem! Vetési terveket készítettem és így előre kiszámoltam a várható termést, meg megbecsültem az adományokat, meg szinte mindent ki tudtam számolni. Hamarosan én lettem a raktáros-szerzetes fő segédje. De már 17-18 éves süldő ifjú koromra szinte mindent egyedül csináltam helyette is, mert mentorom már sokat betegeskedett alhasi fájdalmakkal és görcsökkel. Hiába kevertünk rá gyógyfőzeteket, meg hiába imádkoztunk érte, csak nem akart helyreállni a testi egészsége.

20 évesen el kellett menni mentoromnak őszentsége, a Dalai Láma palotájába. Már elég beteg volt, így megkért, hogy kísérjem el őt a hosszú úton. Hetekig mentünk, bár hó alig volt, hiszen már ragyogóan sütött ránk a nyári nap. Nekem nagyon furcsa volt a kolostor zárt és szeretettel teli közössége után kimozdulni a sokféle ruhába öltözött mogorva emberek közé. Rá kellett csodálkoznom a nőkre is, hiszen utoljára anyámat láttam úgy 14-15 éve, azóta nem láttam más nőt. Bár tanultam róluk, de az más volt. Utunkon sokfelé megszálltunk, mindig másol kellett aludnunk és ennünk. A kolostor tápláló és finom ételei után igen furcsa helyeken még furcsább ételeket kellett fogyasztanunk. Így már kezdtem érteni mentorom alhasi fájdalmait, bár az én egészséges, fiatal szervezetemnek ez meg sem ártott.
A palotában nem győztem csodálkozni a rengeteg emberen és a soha nem látott sokaságon. Bár a mi kolostorunkban is sokan voltunk, de itt a tömeg volt az én pár emberhez szokott szememnek. Pár napja már ott voltunk, amikor egy kisebb tisztviselőt kerestem valami csendes, eldugott kis folyosón és a falak feliratainak bámulása közben hirtelen nekimentem egy másik szerzetesnek. Mindketten hanyatt estünk és előbb jót nevettünk szórakozottságunkon, majd aztán jól megnéztem a másik szerzetest és csak akkor csodálkoztam, hogy ez a pap, akivel együtt a földre huppantam, maga Őszentsége a Dalai Láma. Nem győztem bocsánatot kérni uralkodómtól, de ő meg éppen azt magyarázta, hogy végre sikeresen meglépett a testőrsége elől és egy kis nyugalmat keres magának. Elkezdtünk beszélgetni, mint két ember. Eleinte nem mertem szólni, aztán kérlelésére elmondtam a felszentelésem előtti szomorú gyermekkoromat, majd papi életemet is. Nem vettük észre, hogy mennyi ideje beszélünk, de órák lehettek. Aztán a testőrsége megtalált és így el kellett válnunk. Csak akkor, egyetlen egy alkalommal beszélhettem vele, de rá kellett döbbennem, hogy ő is, bár felszentelt uralkodónk, de ettől függetlenül nagyon is ember. Olyan, mint bármelyikünk. Szeretett mentoromnak ez már túl sok volt ez az utazás. Sajnos nem bírta a szervezete és még őszentsége palotájában, indulásunk előtti este meghalt.
Másnap reggel a máglya elégése után vissza kellett indulnom a kolostorba. Kicsit eltértem a palota felé vezető úttól, így egyik este, amikor már csak 3-4 napi útra voltam a menedéket és biztos falakat nyújtó kolostortól, akkor bekopogtam egy faluszéli házba, ahonnan csak énekhang jött ki, így benyitottam. Teljes meglepetésemre egy fiatal lány fürdött ott dézsában ülve. Mindenét láttam. Anyámon kívül életemben nem láttam nőt meztelenül, de ő most így ült velem szemben. A meglepetéstől lemerevedtem, aztán nem győztem elnézést kérni. Tudtam, hogy ezzel szerzetesi fogadalmamat megszegtem, mert papként nőt meztelenül soha nem volt szabad látnom! De ennek ellenére, immáron illendően felöltözve leültünk beszélgetni. Chesának hívták és igen kedves volt, meg kifejezetten szép. Nálam pár évvel volt fiatalabb. Chesa nem az a gyönyörű, mindenek felett lebegő vágott szemű szépség volt, hanem az a rejtetten szép, kívánnivaló lány. Kiderült, hogy Chesa családjának elég sok állata van és szerencsére mindig szokott lenni eladni való élelme, illetve szőrméi. Annyira megtetszettek ezek az áruk, hogy megállapodtam vele, így ők lettek a kolostorunk egyik beszállítói. Hamarosan megismertem anyját is, a gazdasszonyt. Apja nem volt, nekem nem mondták, hogy miért. Jómódú lányként sokan akarták asszonyukká kérni, de ő csak nem engedett nekik. Meg elég éles nyelve is volt Chesának, de velem valahogyan mindig kedves volt és jólelkű. Szerintem ebben nagy része volt megismerkedésünk lehetetlen körülményeinek.
A családja évente 3-5 alkalommal szállíttatott ezt-azt a kolostornak, én meg mindig tavaszonként egyszer mentem elszámolni az előző évvel és kifizetni az az évi szállítmányokat. Az anyja, a gazdasszony sokat volt távol, így szinte mindig a lánnyal beszéltem. Éppen 5. éve jártam hozzájuk, amikor egyszer ordítozásra léptem be az 'oly ismerős házba. Chesa sírt és könyörgött egy láthatólag részeg falusinak, hogy ne bántsa. A falusi paraszt minden igyekezetével azon volt, hogy megerőszakolja az igen szép leányt. Már-már majdnem sikerrel is járt, amikor beléptem. Szerzetes voltam, így nem volt kenyerem az erőszak, de tanultam különféle harci technikákat, így azonnal leütöttem a nagyon nehézfejű parasztot, majd kivonszoltam a friss levegőre, hogy magához térjen. Chesa úgy nézett rám, mint egy hősre, pedig csak megrendszabályoztam egy részeget. Sokat kellett vigasztalni. Nagyon sokat. Iszonyúan megijedt. Egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy férfiként kívánom őt. Felszentelt szerzetesként nekem nem szabad, de akkor este félre kellett dobni fogadalmamat és muszáj volt magamhoz ölelni Chesát. Ő nem csak megölelt, hanem befogadott engem és egész éjjel szeretett. Másnap reggel már gazdasszonyként tárgyalt és egyértelműen jelezte, hogy az egész éjjeli szeretkezésünkről egy szót sem akar szólni soha többé. Nem értettem, hogyan történt ez velünk, de őszintén szólva égetett a szégyen is. Egy nőhöz értem, ráadásul szerelemmel! Én, a felszentelt szerzetes! Erre nem tudtam magyarázatot adni. Abban az évben különösen gyors volt a tárgyalásunk és már másnap el is mentem tőlük.
Meglepetésemre ősz elején az egyik szállítmánnyal Chesa üzent, hogy látni akar. Akkorra fő-raktáros lettem, így visszakísértem a szállítmányt, majd meglepve láttam Chesa domborodó hasát. Hát, a kedvesem egyetlen éjszakai együttléttől terhes lett. Én pedig hamarosan apa leszek! Chesa sokáig nem tudta, hogy áldott állapotban van, de immáron késő volt férjhez mennie. Megállapodtunk, hogy azt mondja a falusiaknak, hogy valami vándor erőszakolta meg, és ő meg igyekezett napirendre térni felette, de láthatóan másképp alakultak a dolgok. Soha többet nem voltunk együtt úgy, de mindketten tudtuk az igazságot.
Alig vártam a tavaszt, hogy újra láthassam Chesát és a gyerekünket. Még sok helyen havas volt a táj, amikor útra keltem. Chesa házában nagy öröm fogadott és két apró kis csecsemő: Dedan és Dempa nevű fiaink születtek. A név választása Chesa ötlete volt: boldoggá váló (Dedan) és igazság (Dempa). Hát, igen, volt benne valami. Gyerekeimre nézve határtalan büszkeség töltött el és kitört belőlem az eddig elfojtott sírás. Nem érdekelt, hogy szerzetes voltam, csak egyszerűen apának éreztem magam. Aztán vissza kellett menni a kolostorba, folytatni az életemet. A fiúk számára én mindig is a kolostori atya voltam, aki többször hozott nekik ezt-azt, de ők is azt tudták, hogy egy erőszakos idegen volt az apjuk. Évente 1-2 alkalommal láttam őket, akkor is csak pár napra, de imádtam a gyerekeket. Szerintem ők is szerettek engem, mert mindig örömmel fogadtak. Chesa nem ment férjhez, soha nem láttam mellette férfit, csak a fiait, a mi fiainkat.

Aztán jött az az őrült év, amikor vége lett mindennek. Immáron 17 évesek voltak a fiúk. Kész férfiak mindketten. Ahogy nézem őket, le se tagadhatnám őket, de nem is akarnám. Nagyon hasonlítottak fiatalkori magamra. Ahogy Chesát néztem, eltelt szeretettel a szívem. Lehet, hogy az idő múltával én lettem érzékenyebb, de egyre kedvesebb volt számomra. Esti érkezésem után vacsora közben Dedan büszkén bemutatta barátnőjét, akivel nagyon komoly tervei voltak. Gondolatban már láttam körülöttem szaladgálni a kis unokákat. Dempa a gazdaságban volt valahol pár napja. Másnapra vártuk vissza. Gyönyörű egy este volt. Chesával is sokat beszélgettünk a fiúkról, az életről, a termésről, meg úgy mindenről. Annyira megtaláltuk egymást, mindig volt a másiknak mondanivalónk. Ha nem pap lettem volna, akkor ő lett volna életem párja.
Megint ott aludtam náluk, egy pici kis szobában, persze egyedül. Ilyenkor eszembe jutott az az este, amikor a fiaink megfogantak. Nekem ez volt az utolsó, amikor egy nőt úgy érintettem. Chesát soha nem kérdeztem erről a témáról, de szerintem neki is ez volt élete egyetlen szeretkezése.

Másnap reggel kimentem a friss levegőre, amikor a ház előtt egy kis kígyóra véletlenül ráléptem. Soha nem tudtam volna akaratosan ártani egyetlen élőlénynek sem, de sajnos akkor és ott ez sikerült. Ilyen magasan ráadásul nem szokott lenni soha semmilyen kígyó, de ez az egy mégis valahogyan odakeveredett. A kígyó megmarta a jobb lábamat. Iszonyúan fájt. Rettenetesen. Szinte sikoltottam a fájdalomtól. Chesa azonnal kirohant a házból és látta, hogy igen nagy baj van, hiszen a földön fekszem és fetrengek kínomban. Szegény kis Chesa! Életében nem látott még kígyómarást, így nem is tudott mit csinálni vele. Akkor jutott csak eszébe, hogy pár hete járt arra egy kígyóbűvölő és a faluban elszökött kígyóját kereste, de nem találta. Nos, én pont erre az állatra léptem rá. Azonnal kiáltott Dedan barátnőjéért, akit elszalasztott a falu gyógyítójáért. Én már éreztem, hogy ez felesleges. Halálomon voltam. Éreztem, ahogy a kígyó mérge eljut mindenhová a testemben. Éreztem, ahogy a lélek kiáramlik belőlem egy másik élet felé. Chesa ölelt és sírva bevallotta az ott aggódó Dedannak, hogy én vagyok az apjuk. Már szinte nem is éreztem fájdalmat, amikor kiszállt belőlem a lélek és soha be nem vallott családom ölelő karjaiban meghaltam. Éltem Tibetben 42 évet! Szép halotti máglyám volt. Sokan voltak ott, Chesa, a gyerekeim meg sok falusi is, akik szállítóként jártak a kolostorban. Legjobban a soha be nem vallott családom hiányzott. Úgy átöleltem volna őket csak még egyszer. De az a máglya csak égett és égett! A lelkem meg elszállt egy másik létsíkba, egy újabb élet felé.

Modern idők, Magyarország

Megint ezek a hegyek! Vonzanak még mindig. A keleti vallásokról nem tudok sokat, én az ateista, de a buddhizmus nyugodt, békés tanai mindig is tetszettek. Most már kezdem érteni a miértjét.
A számolás, a logika, a gondolkodás, a másokkal törődés most is fontos nekem, hiszen ezért is lettem tanár. Mondanom sem kell, hogy Chesa szeme egyértelműen a feleségemé. Együtt voltunk ott is és most is. Még a természete is hasonló. Meg a kedvessége, meg az egész lénye. Mit is mondhatok: tiszta szívemből szeretem. Még ennyi élet és ennyi együtt töltött év után is. Most, hogy a gyerekeim kezdenek felnőni, látom a szemükön Dedan és Dempa szemét visszatükröződni. Testalkatuk is az a nyúlánk, magas, de izmos, mint akkor ott, Tibetben. Olyan hasonlóak, bár a mostani gyerekeim nem ikrek, de igen kicsi köztük a korkülönbség. Végtelenül büszke vagyok rájuk!

Három végigálmodott élettel mögöttem nem tudom, hogy mi vár még rám, de azt biztosan tudom, hogy van reinkarnáció és a szeretteinkkel mindig, mindenhol együtt vagyunk. Akarjuk a jót, a szeretetet, és tegyünk is érte, hiszen csak az vihet minket az igaz, boldog útra!

© Tamás Ferenc, 2013