CD-ROM, avagy adat-CD

Ezt a típust is a jól ismert Sony-Philips páros fejlesztette ki. Hivatalos kiadványa az 1985-ös „Sárga Könyv”. Eredetileg a számítógépes programok, kiadványok elsődleges adathordozójának használták, de az elterjesztése során eleinte még gyakori volt, hogy a friss adat-CD-ket hibridként üzemeltették és egyes részeit le lehetett játszani audió-CD-ként is.

A CD-ROM meghajtók egyik legfontosabb ismertetőjele a sebességük. Az alapértelmezett sebesség (1-szeres) a zenei CD-nek megfelelő 150 KB/s (500 fordulat percenként = RPM). A 12-szeres sebességet 1997-ben kezdték elérni a meghajtók. Ám a 12-szeres sebesség felett komoly probléma lépett fel: vibráció és felesleges felhevülés. Innentől a gyártók komolyabb pénzeket öltek bele a probléma megoldásába. A probléma megoldására több ötlet is született: egyrészt a mai (2013-as) meghajtók átlagos sebessége 24-szeres és 52-szeres közötti, amit csak a nagyobb adattömegek átvitele során lehet elérni. A hibák és a meghajtómotor csendes üzemmódjának elérése érdekében gyakori, hogy a maghajtó automatikusan csökkenti az olvasási sebességet, illetve sérült média esetén gyakori, hogy az operációs rendszer is kijelzi a hibát.

Video-CD (VCD)

Ez volt a legelső komoly optikai filmformátum. Sokan (köztük én is) filmeket tartottak rajta. Általában egy mozifilm 1-2 lemezre fért rá. Bár a VCD-k számára volt önálló lejátszó, de ez nem tudott igazán piacvezető szerepre törni, mivel pár év múlva átvették az uralmat a DVD-lejátszók. Amúgy a VCD-szabványt a 1993-ban publikálták a „Fehér Könyv”-ben a kifejlesztők: Sony, Philips, JVC és a Matsushita (ez utóbbi világszerte ismert neve: Panasonic). Általánosságban érvényes, hogy a VCD minősége megfelel a hagyományos VHS-kazettának. Egyes kódolási eljárásnak „köszönhetően” gyakori volt az is, hogy a minőség még a sima VHS-t sem érte el. Két lehetséges felbontás volt: a 352*240-est azért választották, mert az éppen fele volt (mind vízszintesen, mind függőlegesen) az NTSC videónak; míg a másik 352*288-as felbontás éppen negyede volt a PAL/SECAM rendszerének. Ez nagyjából megfelel az analóg VHS-minőségnek, bár függőlegesen magasabb a felbontás, viszont vízszintesen sokkal kisebb. Videó-kódolás: MPEG-1, audió-kodek: MPEG-I Audio Layer II (bitráta: 224 kbit/s).

Super Video CD (SVCD)

Az előző formátum továbbfejlesztése, melynek megszületése leginkább a Video-CD sikerének köszönhető. Adattárolási mennyisége: 800 Mbyte, vagy 80 percnyi zene. Egy lemez 35 percnyi jó minőségű audió- és videóanyagot tartalmazhat, de mivel ez túl kicsinek bizonyult, ezért a gyakorlatban a bitráta csökkentésével ezt jócskán meghaladó időtartamot is rá tudtak venni 1-1 lemezre. Videó-kódolás: MPEG-II. Felbontás NTSC alatt: 480*480 (29.97-es kép/s), míg PAL/SECAM alatt: 480*576 (25 kép/s). Kép méretaránya: 4:3. Audio-kodek: MPEG-I Audio Layer-II. (frekvencia: 44,1 kHz). Összességében az SVCD felbontása a DVD-nek 2/3-a volt és kb. 2,7-szerese a VCD-nek.

Fotó-CD

A szabványt 1992-ben adta ki a Kodak cég a Bézs Könyvben. Az eredeti terv szerint 100 (akkori) kiváló minőségű fényképet lehetett rajtuk tárolni. Specifikációk:

A Photo-CD egyik variánsa volt a Kodak Photo-CD, amely 25 darab (akkori) csúcsfelbontású képet tartalmaz, melyek felbontása: 6144*4096 képpont.