T. Tamás Ferenc: Nőnapi gondolatok


(Szónok; erősen orrhangon, unottan): Kedves Dolgozók! Külön köszöntöm kollektívánk lányait és asszonyait a nőnapi ünnepélyünkön. Mint oly’ sokszor, most is … (elhalkul)
(Narrátor, normál hangon): Csak hallgatom a szónokot és csendben gondolkozom. Nők! Látom őket nap, mint nap, ám most ünnepeljük őket.
Látom az asszonyt, ki férjével neveli cseperedő gyermekeit és ott virraszt az ágyuk mellett, mikor betegek. Sokszor csak pár órát alszik éjszakánként, itt mégis vidám és kedves. Mindenkihez van pár jó szava.
Látom a feleséget, ki éjjel-nappal dolgozó férjét csak nagy-néha látja és akkor is csak az ágyban alszik. Hihetetlen munkabírással tartja rendben a házat és gondoskodik uráról. Mégis mindig kedves, jókedvű és mosolyog.
Látom az anyát, kinek gyereke már régen külföldön él és csak évente egyszer látja unokáját, pedig a szívét tenné ki érte. Mégis jókedvű és másokat vígasztal, ha velük valami baj van.
Látom a fiatal nőt, kit párja orvul megcsalt és otthagyott, pedig az életük csaknem összeforrt. Most mégis ő adja az erőt másoknak, a hitet az életben és a munkában.
Látom a feleséget, ki szeretne gyereket, de csak nem akar sikerülni. Látom a tekintetében a könnyet, ahogy egy pöttömnyi kis babára néz. Sírhatna, de ő sosem rosszkedvű. Mindig vidám és kedvesen bolondozik. Örökké vidám.
Nem értem, honnan van ennyi erő és báj a nőkben. Mindenkivel kedvesek és aranyosak. Mindig mosolyognak. Sokszor küzdenek, és soha nem pihennek. Irigylem a munkabírásukat és az akaratukat. Mire mennék nélkülük, mi, férfiak?!
Ők a megtestesítői egy felsőbb jónak, egy elérhetetlen ábrándnak, ami bennünk oly’ mélyen fogalmazódik meg. Egy eszmének, ’melyhez igyekszünk felnőni és megtenni értük mindent.
Tisztelem és szeretem a nőket, a lányokat és az asszonyokat. Ők tartják össze a házunkat, ők adják nekünk az erőt és őket szeretjük őszintén.