T. Tamás Ferenc: Sírhant

Megjelent a Kláris újság 2018/5. számában.
Megjelent a Délibáb c. folyóirat 2017. tavaszi számában.
Megjelent a Holnap Magazin online verziójában.
Megjelent a Holnap Magazin "Múltba veszve" c. novellás kötetében 2020.márc.
Megjelent a Mosolyvirág Egyesület Kárpát-medencei Életmesék c. antológiájában 2022.júniusában.

GB version


Csak állok és könnyezem. Egy oly’ ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. Nem tudom miért, de könnyezem.

1925-ben megszületett egy Dél-Nyugat magyarországi, határmenti kis faluban nagyanyám, Terike. Apjának ő már sokadik gyereke volt. Talán az utolsó. Fiút akart, hogy majd felnőve segítsen a nadrágszíjnyi parcellában, de Terike sajnos lány lett. Nagy szegénységben felcserepedett, aztán apja megállapodott egy másik szegényemberrel és gyerekeiket összeadták. 1943-ben volt a lakodalom, de a nagy háború miatt alig volt vendég és köztük is csak néha volt egy-egy férfi. Mindenkit vittek a frontra: kit katonaként, kit munkaszolgálatosként. Nagyapám a lakodalma után két héttel kapta meg a behívóparancsot. Nem volt mit tennie: mennie kellett. Alig egy hónap után már a fronton volt, egy harckocsiban szolgált. Hivatalosan lőszeres volt, de mivel a kocsi többet állt, mint ment és lőszer sem sokszor volt rajta, ezért inkább a többiek csicskája volt. Bár alig voltak kiképezve, mégis csatába küldték őket a túlerőben lévő szovjetek ellen. Ezt akkor mondta el, amikor egyszer hazaengedték, mivel megszületett a fia: az én apám.
Nagyanyám szerint megölelgette az újszülött fiát, aztán elment inni a cimboráival. Hozzá alig szólt. Másnap mennie kellett vissza a frontra. Aztán semmi hír sem jött róla sokáig. Nagyon sokáig. Egyszer csak levelet hozott a postás, hogy meghalt a fronton. Akkor már a szovjetek voltak itt, így nem lehetett tudni, hogy mikor és hol halt meg. A levélben csupán annyi volt, hogy meghalt. Apám ekkor volt 4 hónapos. A levél már nincs meg, mert nagyanyám pár év múlva összetépte. Nem akarta, hogy a cseperedő fia megtalálja.

Nagyanyám mindig is beteges volt, így nem tudott sokat dolgozni. Jobbára a hadiözvegyi nyugdíjából tengődött. Nagyanyám nekem soha nem mesélt nagyapámról. Amikor kérdezgettem mindig csak annyit mondott, hogy nagyapámat elvitte a Nagy Háború és többet ne kérdezzek felőle, mert soha nem mondhat többet róla. Hogy büntetéstől félt, vagy a feltoluló emlékeitől, azt nem tudtam. Még egy fényképe sem volt a nagyapámról. Néha hallottam, ahogy álmában szólongatta őt, de ébren ezt mindig letagadta. Nekünk váltig azt állította, hogy ő már réges-régen elfelejtette az urát, az én nagyapámat.

Eltelt majd’ 50 év. Már a rendszerváltás után voltunk, talán ’91-ben vagy ’92-ben. Nagyanyám öreg volt és beesett arcú. Az ura halála után soha nem volt senkije; olyan magának való öregasszony lett belőle. Velünk élt kisded korom óta, mert soha nem volt elég pénze egy önálló kis lyukra. Egyszer csak hivatalos levelet hozott a postás. Valami hadtörténelmi kutató intézettől, vagy kitől. A levél szerint valószínűleg megtalálták nagyapám sírját! Így, 47 évvel a halála után meglett a sírja. A péceli temetőben nyugszik, de az információ nem biztos. Mindenesetre ott nyugszik egy Tamás Ferenc honvéd, aki harckocsizóként szolgált és hősi halált halt.

Szombat reggel utaztunk Pécelre. Nem volt könnyű az út! Apám, aki soha nem sírt, folytonosan a könnyeit törölgette. Ahogy közeledett a kocsi a temetőhöz, egyre nehezebben lélegzett.  A temető bejáratánál megállva már a kocsiból is alig tudott kiszállni, az összes ereje elhagyta. A temető előtt vettünk egy csokrot és kerestük a sírok között a „Tamás Ferenc honvéd” nevet. Nem találtuk. Jött az ott lakó temetőgondnok. Tőle kértünk tanácsot, hogy hol lehetnek elhantolva a világháború magyar halottai.
A temető alsó szélén volt a sírhant. A gondnok hölgy szerint úgy tízen fekhetnek benne. A harcok idején ő még 10 éves volt, így alig emlékszik. Az apja volt a sírásó. Nagy csata volt. Sokszoros túlerőben voltak az oroszok, sorra lőtték ki a magyar harckocsikat. Még a találat előtt kiugorhattak nagyapámék a mozgásképtelenné tett harckocsijukból, mivel mindannyiukat egyetlen géppisztolysorozat vitte el. Szinte mindannyian fejlövést kaptak. Tíz fiatal magyar baka volt ott eltemetve. Mivel akkor régen már nem volt egy koporsónyi fa sem, ezért csak sátorlapba csavarták és gyorsan egymás hegyén-hátán elásták őket; nehogy a győztes oroszok észrevegyék a magyar sírásókat, mert rájuk is szerettek lövöldözni, csak úgy kedvtelésből.
A sírhanton ott állt a fejfa: itt nyugszik 10 magyar honvéd, aztán a nevek. Köztük nagyapámé. A sírhant olyan 3-4 embernyi hosszú volt. A gondnok hölgy szerint akkoriban így gyorsabban tudtak temetni. Apja, a sírásó a front elvonulta után elővette a magyar bakákról titokban lelopott dögcédulákat és ő véste fel a neveiket a fejfára. Aztán pár év múlva ácsoltak nekik egy tisztességes fejfát, rajtuk a halottak szépen vésett neveivel. Akkor már nem lehettek hősök, mivel már a kommunisták voltak hatalmon és nem illett beszélni a magyar hadsereg háborús halottairól. Pár méterrel odébb a sírhanton volt egy másik fejfa, ott is rajta volt nagyapám neve.

Csak álltam és könnyeztem. Egy oly’ ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. A nagyapám miatt, akit soha nem ismerhettem. Nem tudom miért, de könnyeztem.

Apám megsimogatta mindkét fejfát, hátha alatta nyugszik a soha nem ismert apja, az én nagyapám. Nagyanyám nem jött el. Nem akart. Mikor majd’ egy fél év elteltével újra mentünk, akkor sem akart eljönni az ura feltételezett sírjához. Soha nem ment el Pécelre, a temetőbe. Véglegesen egy megkeseredett öregasszony lett.

Pár év múlva halottak napján mentünk el megint a sírhoz. Kerestük a jellegzetesen hosszú, furcsa sírhantot, de sehol sem találtuk. Az ott kapirgáló öregasszonyok szerint alig pár hónapja szántották be a sírokat. Nagyapámból csak egy kopjafa maradt, rajta a felirat: „50 évig itt nyugodtak a II. Világháború magyar halottai közül tízen.” Ennyi. Se név, se üzenet, se búcsúzás. Csak ez a pár szó. Megfordultunk és azonnal hazamentünk. Apám hazaérve az értesítő levelet széttépte és elégette. Soha többé nem ment ki Pécelre, a temetőbe.

Több éve már, hogy eltemettük nagyanyámat. Soha sem nézte meg a nagyapám sírját. Csak a lelkében gyászolt. Egy fiatalkori ábránd volt a férje, egyetlen gyerekének apja. Most ősszel Pécel felé vitt az utam. Nem siettem, így elmentem a temetőbe, megkeresni a kopjafát. Eltűnt. Valaki elvitte, talán tüzelőnek. Nem pótolták. Csak álltam és könnyeztem. Egy oly’ ismerős, ám mégis ismeretlen miatt. A nagyapám emléke miatt, akit soha nem ismerhettem. Nem tudom miért, de könnyeztem.

Néha, az esti órákban, úgy halottak napja környékén gondolok a soha nem ismert nagyapámra, akit a hazája elfelejtett és oly’ sokáig eltitkolt. Itt vagyok én, az unokája és csak könnyezem. Érte könnyezem. Most már tudom, hogy miért könnyezem.


T. Tamás Ferenc, 2015.