T. Tamás Ferenc: Stréberke - novella

Díjazott.
Megjelent a Garbo Kiadó Sorsfordító szerelem c. antológiájában 2013-ban.
Megjelent a Holnap Magazin online verziójában.


-    Jó napot! Dolgozzanak tovább nyugodtan! – szólt a diákoknak, akik fel sem néztek a magyar érettségijükből.
-    Szervusz! Jó „szórakozást”! – élcelődött a kollegina, majd kiment.

Ábrándozott, mert mást úgysem lehet ilyenkor csinálni. Ábrándozott az életről és a munkájáról, a mindenek felett szeretett tanításról. Felötlöttek emlékei. Apja matematika-fizika tanár volt, szigorú, de igazságos ember. Szerette a lányát: sokat pátyolgatta kora gyerekkorától fogva. Anyja gyönyörű nő volt: mérnök. Sajnos elég korán, már 6 éves korában elütötte egy részeg autós. Azonnal meghalt. Apja nem igazán tudott túllépni szeretett felesége halálán. Többé soha nem volt értelmes kapcsolata. Ahogy Noémi visszagondolt, nem igazán tudta anyját felidézni. Csak a fényképek maradtak meg benne meg az a kellemes érzés, amit az anya ölelése okozott. Más sehogy sem ugrott be! Alig pár kép: csak ez volt az anyja!
Sokat járt be apja iskolájába, A Gimibe. A városban mindenki csak így hívta, hiszen az ország 50 legjobb gimnáziuma között voltak rendszeresen. A kis félárva kislányt mindenki pátyolgatta: sokan direkt neki hoztak „egy kis otthonit”. Szóval, nem figyelt eléggé és az amúgy kicsit hízékony természete miatt szépen kikerekedett, Nem volt kövér, csak rendszeresen volt némi túlsúlya. OK, nem is némi. 175 centis magassága mellé 85-90 kg között volt a súlya. A sok kényeztetés miatt nem tudott – és nem is igazán akart – fogyókúrázni. Apja sokat dolgozott, hogy ki tudja fizetni a lakásukat, így a kis Noémi is sokat lebzselt A Gimiben. Persze rendszeresen bejárt apja óráira, mert nem igazán tudott mást csinálni. Aztán unalmában be-bejárt a többiekhez is. De azért mindennél jobban a matekot szerette. Apja másik tárgyával, a fizikával valahogyan nem tudott igazán zöld ágra vergődni: ez a tárgy nem tudta megragadni! Ellenben a számítástechnika, az nagyon megfogta, illetve az a hülye Antalka teljesen megfogta. (Rendes neve is volt persze, de mindenki a választott becenevén hívta egyszerűen csak Antalkának.) Hihetetlen jó tanár volt! A szerteszét oszló figyelmű izgága diákokat úgy meg tudta fogta, hogy több sem kellett. Apjához hasonlóan ő is imádta munkáját, de az elég laza stílusú apjával ellentétben Antalka kőkemény volt és szigorú!
Hetedikes korára már elég jól elboldogult a számítógépekkel és 1-2 versenyen is sikerrel szerepelt. Bár sokat izgult, de ahogy kettesben maradtak a versenydolgozat feladataival, megnyugodott. Apja génjeivel és állandó segítségével voltak sikerei, de csak a megyei versenyekig jutott el. Valahogyan a komolyabb dolgozatok csak nem akartak bejönni. Azokat valahogy már nem érte fel sem ésszel, sem tehetséggel!
Az általános iskola után persze hova máshová ment volna, mint A Gimibe. A történész osztályába került. Remélte, hogy sok-sok tehetség közé. Hitte, hogy itt boldogabb lesz és elégedettebb, mint a régi suliban. Az osztályfőnököt inkább elviselte, mint szerette, mivel nem nagyon érdekelték ezek a bölcsészeti idiótaságok, csak a kristálytiszta logikájú egyenletek és a programozás. A gondok már az első osztály elején kezdődtek. Az osztályban 20 lány mellett volt 15 fiú. A lányok többsége csinosabb volt, mint ő. Inkább a kinézetükkel meg a ruhájukkal törődtek, mint a tanulással. Karlóczky Noémi, mint az egyik tanár lánya, kivételezett volt és utált. Ráadásként kizárólagos apai neveltetése miatt nem ismert semmilyen női praktikát. Erre ráerősített az is, hogy a sok gimiben töltött nap miatt rendkívül intelligens volt és nagyon sokat tudott. A leckéket már előre megtanulta, rengeteget tudott. Hamarosan ráragadt a Stréberke gúnynév. Utálta ezt a nevet és bánkódott is eleget, de inkább elviselte. Tűrt és újra csak tűrt. Számára nem volt mentség és lehetőség, csak sima, egyszerű tudni akarás. Sokszor elfelejtkezett magáról és képes volt késő éjszakáig tanulni és olvasni. Az tény, hogy a matekkal nem volt semmi gondja, de a történelemmel meg a magyarral – éppen az egzakt logikai levezetések hiánya miatt – sokat kellett küzdenie. 4,5-4,7 közötti átlaga volt rendszeresen. Sajnos testalkata miatt testnevelésből soha nem volt jobb jegye hármasnál, meg a tanár miatt a magyart is el-elhanyagolta időnként.
Visszaemlékezett az első gimiben töltött tavaszára. Akkor is olyan szép napsütéses idő volt, mint most. A meleg lecsalogatta a lányokról a több réteg ruhát és kellemes könnyű kis rucikban jártak be. Persze neki nem voltak csinos ruhái, hiszen apjával ezt az öltözködés-dolgot valahogyan soha nem sikerült megértetnie. Nem értette meg, hogy a tanárságban jópofa és laza ember apaként miért ilyen szigorú? Például soha nem engedte el bulizni a többiekkel. Soha nem mehetett el moziba, még egyedül sem. Suli után pár perccel már mennie kellett haza, hiszen az apja nagyon is jól ismerte az órarendjét. Ettől függetlenül szerette a lányát, csak a szigorát kellett elviselni!
Nem sikerült beilleszkednie! Szembe kellett néznie ezzel. A többiek is sokat cseszegették és bántották. Főleg a csajok voltak a kegyetlenek. 14-15 éves bestiák voltak, de sokszor bizony nagyon durván ellene fordultak. Ezen a tavaszon volt, hogy informatika órán az egyik hirtelen kinőiesedett lány szemezett egy vele szemben ülő sráccal. Sőt, egész nyíltan flörtöltek. Rosszullétre hivatkozva kikéretőzött a WC-re. Ott aztán egyből eltört a mécses: elsírta magát. Aznap éppen nem volt semmi durva, csak a szokásos apró tüskék, de ezzel a szemezéssel most lett tele a hócipője. A srác neki is tetszett, de sajnos teljesen esélytelen volt. Bezzeg annak a buta libuskának alig pár percébe került és a srác máris belehabarodott. Ez már túl sok volt!
Pár perc múlva Antalka is kijött utána.
-    Mi van, Noémi? Te nem szoktál kikéretőzni. Beteg vagy?
-    Én, én, … – csak hebegett a kislány. Egy tanár soha nem jött ki diákja után az óráról. Főleg a női WC-be férfiként…
-    Hol a szemüveged? Tudom, hogy a nélkül alig látsz valamit.
-    Nem tudom, idejövet leesett és nem találom.
-    Még szerencse, hogy én megtaláltam a folyosón az ajtó előtt pár lépéssel. Itt van. Vedd fel és szedd össze magad!
-    Köszönöm. Csak hadd mosakodjak meg! – ahogy ránézett a tanárra, nyilvánvaló lett, hogy alaposan kisírta magát.
-    Miért sírtál? Bántottak? Mert az, hogy nem vagy beteg, nyilvánvaló.
-    De én tényleg csak rosszul… - a lelepleződésében csak zavartan motyogott.
-    Figyelj, kicsim! Nekem elmondhatod.
-    Tanár úr! Kérem, hagyjon békén! – próbálkozott tovább a lány.
-    Szedd össze magad! Most rögtön! Értetted, Stréberke! – csattant rá kedvenc tanára.
-    Nincs joga így nevezni! – most már kiabált a kislány.
-    Stréberke! Stréberke! Annyiszor mondom, ahányszor csak akarom! Stréberke! – húzta tovább.
-    Elég! – most már teljes erőből kiáltott.
-    Nem elég! Stréberke! – nem akarta abbahagyni soha talán?!
-    De igen! Elég! – erővel pofonvágta imádott tanárát. Egy vérig sértett, pánikba esett nő menekülésének teljes erejével.
-    Jaj, mit tettem! – ezzel elájult.

Az igazgatónő kanapéján tért magához. Pár perc telhetett el. Csak Antalka volt ott. Az imádott, bálványozott, mindenekfelett szeretett, jópofa Antalka, akit ő haragteli nőiességének teljes erejével pofonvágott. Most pedig kirúgják, hacsak nem citálják egyből bíróság elé. Hiszen aki kezet emel a tanárára, azt ki kell rúgni azonnal! Most kezdett el igazán sírni.
-    Na, kicsim. – szólt Antalka – Azt hiszem, hogy volna mit megbeszélnünk!
-    Ühümmmm.
-    Ne szólj! Én elmondom a saját verziómat, utána Te jössz. Értetted?
-    Igen.
-    Szándékosan hoztalak ki a sodrodból. Azt akartam elérni, hogy egyszer végre merjed vállalni saját magadat és ne bújj a hülye szemüveged meg a rettentő nagy eszed mögé. Azt hiszem, hogy alaposan túllőttem a célon. Ezért a magam részéről elnézést kérek!
-    Jó.
-    Azt viszont kérem, hogy merjél a többiek felé is megnyílni. Annyira magadra való vagy! Időnként úgy üvölt a magányod, hogy megrettenek tőled. Ugye, ez bánt, kicsim?
-    Igen. – csak szipogott tovább.
-    Nem kell félni! Ragyogó eszed van és nagyon, nagyon kedves vagy! A lelkedet is kiteszed mindenért, amit szeretsz. Tudom a többiektől, hogy mit csinálsz az óráikon. Azt meg látom, hogy mit művelsz a szünetekben. Sajnos, azt is látom, hogy veled mit művelnek a többiek a szünetekben. Sajnos a tinik igazán kegyetlenek tudnak lenni azokkal, akik nem felelnek meg az elvárásaiknak.
-    Köszönöm! – kezdte összeszedni magát - Tanár úr, köszönöm és nagyon-nagyon sajnálom azt a pofont. Tényleg sajnálom!
-    OK, spongyát rá!
-    Tanár úr!
-    Igen?
-    Kicsöngettek?
-    Igen, és már be is. Mára el vagy engedve. Apáddal majd elrendezem! Most menj és sétálj egyet a városban. Menj el 1-2 boltba és vegyél magadnak valamit. Olyant, amit Te akarsz és nem az apád! Valami apróságot, amit holnap fel fogsz venni. Adok egy kis pénzt, hogy meg is tudjad venni. Majd lassanként a zsebpénzedből megadod. Holnap reggel várlak a tanári előtt. És szeretném látni a változást! Mindegy, hogy mit, de lássam! Rendben van, kicsim?
-    De az apám… - ellenkezett Noémi.
-    Ne is törődj vele! Ez a Te életed! Nem az Övé!

Sokáig ruhában gondolkozott, de csak nem az lett belőle. Inkább átfestette a haját. Volt meglepetés! Először otthon, ahol hatalmas letolást várt, de az apja inkább magához ölelte és gratulált a bátorságához. (Antalka már alaposan előkészítette a terepet.) Aztán másnap az osztálytársai kicsit másképpen néztek rá. Utána sem fogadták be igazán, de legalább elfogadták olyannak, amilyen és egyre kevesebbet bántották. Néha még beszélgettek is vele, bár erős túlzás lenne barátságnak nevezni. Lassan magánya elefántcsonttornyából kezdett kijönni.

Sajnos csak második végéig volt számítástechnikájuk, így nem volt több órája az imádott Antalkával. Persze ment informatika fakultációra, de az már nem volt ugyanaz. Ott már kőkemény munka folyt és alig-alig valami kis „hülyéskedés”. Ott az informatika fakton aztán jött a „Nagy Remény”: Alex. Kicsit hebehurgya volt, kicsit magányos, de pont kellően őrült. Szóval, a kis Stréberke beleszerelmesedett ebbe a fazonba. Persze amilyen kellemes volt ez a soha nem tapasztalt érzés, oly’ annyira viszonzatlan volt. A fiú jópofa volt, kedves és a maga furcsa módján közkedvelt is. Noémi teljesen esélytelen volt nála, de annyira szerette volna… Teljes meglepetésére Alex elhívta egy szilveszteri buliba. Nem tudott hová lenni az örömében. Előtte sem volt egészen világos, hogy miért, de az apja szó nélkül elengedte. Kellemes volt a buli, sokan beszélgettek és megpróbáltak táncolni is – elég kevés sikerrel - de aránylag jól érezték magukat. Aztán éppen éjfélkor óvatosan megpuszilták egymást. A fülig szerelmes kislánynak ennyi nem volt elég: óvatosan átkarolta Alexet és szájon csókolta. Mozdulata nem volt viszonzatlan. Pillanatok alatt teljes erővel csókolóztak. Az idő megszűnt körülöttük. Nem vették észre, hogy a többiek ott tapsoltak körülöttük ámuldozva. Ideális párnak indultak: két nagyon is magának való tinédzser. Aztán pár hétre rá jött az a hülye szöszke Lívia. Ez a liba minden fiút simán az ujja köré csavart és lefektette Alexet. Ez a szeretkezés a legelső volt a fiúnak, persze a lány már másnap mással kavart. Mint kiderült csak a pasit akarta lecsapni Stréberke kezéről. A nagylány Noémi pedig annyira bedühödött, hogy szombat este elment egy buliba és a legelső fiút magára döntötte. Bosszúból! Utálta az egészet, de gondolatban végig Alex volt vele. A szex után, amikor a fiú öltözködött, elsírta magát. Aztán hazafelé menet egy kiadós hányás következett. Megint nagyon akart valamit, de rettentő rosszul alakult!
Bár védekeztek, de azért nagyon megkönnyebbült, amikor úgy 3 hét múlva megjött a menstruációja. Szerencsére azt az alkalmi pasast soha többé nem látta. Bár ő maga soha senkinek nem beszélt erről a légyottról, de azért valami elterjedhetett az iskolában, mert onnantól békén hagyták és nem húzták aggszűzi mivolta miatt.

-    Tanárnő! Tanárnő! Mi a baj? – ez a hang visszazökkentette a valóságba. Potyogtak a könnyei. Megint ott volt ő, az érettségit felügyelő tanár és sajnos az iménti emlékek hatására elsírta magát. Persze a diákok nem tudtak semmiről. Nekik ő csak a matekos csúfság volt.
-    Nyugi, semmi bajom. Dolgozzanak csak! – kár volt áltatnia magát. Igenis volt baja! Nem is kevés. Magányos volt. Minden nyugtatás ellenére azért szépen potyogtak a könnyei.

Alig várta, hogy leváltsák. Szerencsére nem kellett több helyre bemennie. Nyugodtan leülhetett a gépe elé és kiírhatta minden bánatát. Sokszor csinálta ezt. Még Szegeden, az egyetemen kezdte el írni a naplóját. Publikálhatta volna bármelyik ingyenes oldalon egy blog formájában, de ő a bánatát szigorúan csak a saját számítógépének írta. Csak ő volt ott, meg a számítógép billentyűzet. Kellemes, halk komolyzenét hallgatott – szigorúan fülhallgatóval, hogy a többieket ne zavarja. Itt nyugodtan leírta, hogy mi bántja. Persze most éppen erről a sírásról írt. Sokan nem hiszik el, hogy az érettségi a középiskolás tanárok munkájának csúcsa, elvégre sokan csak egy sima vizsgának hiszik, pedig nem így van. A szalagavató, a szerenád, a ballagás, majd mindennek betetőzéseként az érettségi. A gyerekek életindítása múlik ezeken a hónapokon. Persze, utána is lehet - sőt muszáj - tanulni,de az felnőttként egészen mást jelent, mint tinédzserként! Felügyelni az érettségin igen unalmas, hiszen nem járkálhat, nem olvashat, nem csinálhat semmit, csak simán és egyszerűen figyelnie kell. Stréberke ennél sokkal impulzívabb volt: teltkarcsú testalkata ellenére is imádta a járkálást, nem tudott nyugodtan a fenekén ülni! Éppen Mozart: Varázsfuvoláját hallgatta, amikor érezte a mobilja rezgését. Igazgatója hívta. Szóval, megint munka…

Valamelyik este megint ott ült a gépe felett és semmi kedve sem volt javítani az informatika érettségi dolgozatokat. Érezte a fáradtságot, de még nem akart aludni. Ilyenkor esténként meg annyi romantikus ökörség ment a tévében, hogy szinte semmi másra nem jutott adásidő. Stréberke általában szerette ezt a műfajt, de időnként elege lett ebből a „nyáltengerből”, ahogy az osztályába járó fiúk nevezték a romantikus sorozatokat. Csak ábrándozott tovább…
Elsőre felvették a szegedi egyetemre. A kollégista szobatársaival szerencséjére jól kijött: 5 évet lehúztak egymás mellett. Mindent tudtak egymásról – azt is, hogy ki mikor melyik fiúval mit csinált, meg azt is, hogy miért szakítottak. Második év tavasza volt, amikor csoporttársai unszolására elment egy buliba. Persze a többiek titokban reménykedtek, hátha bepasizik, de hozta a szokásos formáját: amelyik fiú neki tetszett volna, azok rá sem bírtak nézni. Akiknek meg véletlenül ő tetszett, azoktól nagyon félt – esetleg undorodott. Szerencsére nem volt olyan, aki „szánalomból” fel akarta csípni, mint ez már párszor megesett. De elege lett a tankörtársai unszolásából („Pasizzál már be! Megérdemled!”) és a villamoson eszébe jutott a megoldás. Hétvégén, amikor kivételesen nem ment haza, szigorúan egyedül elment a Tisza-partra sétálni, illetve kicsit tanulni. Ilyenkor régebben abban szokott reménykedni, hogy talán megismerkedik valakivel, de erről szépen lassan letett.
Szóval, az a hülye Antalka, utolsó személyes találkozásukkor javasolt egy hajmeresztő megoldást. Szóval, a kellemes tavaszi napon ott sütkérező fiúk közül egy laptopon dolgozóhoz odaült és megtette azt, amit Antalka javasolt neki: felbérelte 1 hétre, hogy látványosan legyen a pasija. Utána rendben és csendben elválnak.
Hétfőn, az utolsó órája után szokásával ellentétben gyorsan kirohant a teremből. A „fiúja” várta az egyetem előtt és ’mire a többiek kijöttek, ők már teljes erővel csókolóztak. Hát, volt meglepetés bőven! Tisztára olyan érzése volt, mint valamikor réges-régen azon a bizonyos szilveszteri bulin, amikor Alex-szel egymásra találtak. Pár perc után átölelkezve távoztak a srác lakására, ahol persze semmi sem történt. Konkrétan Noémi beült egy moziba és kipihente magát. Arra azért vigyázott, hogy szobatársai – akik egyben tankörtársai is voltak – előtt elég ziláltan érkezzen vissza a kollégiumba. Szóval, tisztára úgy nézzen ki, mintha az egész délutánt végigszeretkezték volna. Mivel a srác Pesten járt egyetemre, így már hétfő éjjel vissza kellett mennie. Pénteken reggel aztán megint jött és az egyetemen bement, hogy kicsit megölelgesse „barátnőjét” - persze szigorúan a többiek szeme láttára. Hogy ez átverés volt?! Persze, hogy az! De kit érdekelt! Az a hülye Antalka őrült ötlete volt ez a felbérelt barát, de bevált. Így már a többiek is elkönyvelték, hogy ő sem egy agg-szűz típus és elfogadták. Aztán úgy két hónap múlva látványosan kisírt szemekkel ment be a hétfő reggeli órára, mivel éppen akkor „szakítottak”. Így soha többé nem kellett elszámolnia a nem létező fiúival.
Tény, hogy az édesapja néha rá-rákérdezett a nem létező fiúira, de Stréberkét ez őszintén nem érdekelte! Egyedüllétének talán egyik legfőbb indoka éppen apai neveltetése volt: valahogyan soha nem sikerült társaságban feloldódnia, soha nem tudta magát „lazán elereszteni” és például tánc közben „jól érezni”. Érdekes, mivel minden csaj mindig szeretett táncolni, de ő nem! Elég kövérkés volt és így soha nem tudott egyik tánciskolában sem boldogulni! Nevezzük nevén: boldogtalan volt!
Harmadévben úgy érezte, hogy egyre kevesebb lett a pénz, meg szeretett volna pár pótalkatrészt is venni a számítógépéhez. Szóval, kellett egy kis kiegészítő pénzforrás. Szobatársai időnként elmentek áruházi kínálónak, esetleg hostessnek valamilyen rendezvényre. Ő testalkata miatt nem volt igazán alkalmas ilyen csacskaságokra, így inkább elment heti pár órát magánúton tanítani. Így visszagondolva tulajdonképpen itt tanulta meg igazán a középiskolás anyagot magyarázni, a másik gondolkodását átvenni. Itt végre értékelték, mint embert és mint tanárt. Szerette ezeket a tanítványokat, mivel ő maga is sokat tanult a kérdéseikből és a nekik való magyarázásból. Itt végre kiélhette magát!
Ötödévben aztán már sok órát kellett tartaniuk, amivel általában semmi gond nem szokott lenni. Szerencsére a gyakorló iskolában a diákok elfogadták Noémit, mint tanárt és normálisan dolgoztak is. Pár rakoncátlankodó persze mindig volt, de ezt a problémát le tudta rendezni! Egyetlen egy ember tudta kihozni a sodrából: a matekos vezetőtanára. A pasi 50 körüli belevaló, nőfaló volt: ő az a típus, aki mindig minden nőt le akart fektetni! Szóval, vele is megpróbált incselkedni, de mivel Stréberke erre nem volt felkészülve – nem volt ilyenben része soha -, így nem is tudott ellene védekezni. Valahogy olyan ellenszenves volt a pasas…
Június 26-án volt a diplomaosztója, délelőtt 10-kor. Elbúcsúzott mindenkitől, békében, jópár könnycsepp kíséretében, már csak az apját várta. De késett. Apja rettentően precíz, pontos ember volt. Soha nem késett el sehonnan, sőt! Mindenhová legalább 10-20 perccel korábban odaért. Persze próbálkozott mobilon elérni, de az meg ki volt kapcsolva. Aztán elkezdődött a diplomaosztó, meg le is zajlott, de az apja nem volt sehol. A betervezett kocsi helyett megint vonatozhatott, mint oly’ sokszor előtte. Hazamenve látta, hogy üres a lakás. Szobájában egy kifejezetten gyönyörű, nagyon nőies, álomszép ruha volt előkészítve: apja ajándéka volt ez a diplomaosztójára, meg mellette az a laptop, amire már régóta sóvárgott. A város legdrágább étteremének telefonszáma is ott volt, ahol apja 2 személyre foglalt asztalt. De az apja sehol! Autókulcs, forgalmi sehol! Aztán estefelé eszébe jutott, hogy a diplomaosztó óta vissza sem kapcsolta a telefonját. Öt nem fogadott hívás ugyanarról a számról. Visszahívta: egy rendőrségi járőr volt. Apja vezetés közben szívrohamot kapott, majd nekiment egy fának. A kiérkező mentők már nem tudtak segíteni rajta. A rendőr szerint, akivel telefonon beszélt, apja utolsó szavaival csak annyit kért, hogy érje utol a lányát és mondja meg neki: nagyon szereti és végtelenül büszke rá. Egész éjjel sírt, görcsösen sírt. Most már tényleg teljesen egyedül maradt!


Napokig alig volt észnél: a temetést épp’ hogy el tudta intézni. Július 20-án bement a Gimibe. Apja dolgait elintézni és saját magának állást kérni; esetleg apja régi helyét.
-    Mindjárt hívom az igazgató Úrnak, hogy megjött. Addig kérem, hogy üljön le!– szólt a titkárnő.
-    Kérem, fáradjon be! Igazgató Úr már várja Önt! – szólt újra a titkárnő egy gyors telefon után.

A párnázott ajtón belépve pont Antalkával találkozott, aki ott rendezkedett az igazgató asztalán.
- Mit keresel Te itt? – kérdezte Noémi meglepetten. – És hol van az igazgató?
- Itt áll előtted, kedvesem! Megpályáztam az állást és múlt hónapban ki is nevezett a közgyűlés.
- De én ezt nem is tudtam!
- Persze, mert éppen eléggé el voltál foglalva. Részvétem édesapádért! Ő több volt, mint kollégám: barátom volt!
- A részvétet köszönöm. Igyekszem feldolgozni apám hiányát…
- Miben segíthetek, kedves „Stréberke”?!
- Végeztem az Egyetemen és szeretnék dolgozni.
- Szóval, Te is eljegyezted magad a szegénységgel?
- Imádtam itt tanulni diákként és most, ha lehet, szeretnék itt tanítani!
- Lehetne, ha rajtam múlna.
- Tessék?
- Sajnos a városházáról ideszóltak, hogy van egy ideális jelöltjük édesapád megüresedett helyére, akit „roppantul szeretnék”, ha felvennék. Nem tudtam mit tenni, fel kellett vennem! Hétfőn írtuk alá a szerződést!
- De ilyen nincsen! Ez lehetetlen! – próbált erőtlenül Noémi tiltakozni.
- Sajnos nem az! Tudod, hogy milyen erőszakos a polgármesterünk. Ő személyesen hívott fel a kollegina ügyében. Muszáj volt engedelmeskednem! Ne haragudj!
- De akkor mi lesz velem? Miből fogok most megélni?
- Hát, azt bizony nem tudom, kedvesem! Én egyet kérek: mindenképpen hagyd itt az önéletrajzodat, hátha tehetek érted valamit, jó?!
- Persze.
- Hát, akkor mesélj, hogy viseled a történteket? – sok mindenről szó esett beszélgetésük alatt. Kiderült például az is, hogy Antalka unszolására vette apja (egy kolleginájával együtt) azt a bizonyos ágyra kikészített nőies álomszép ruhát – mert megérdemelte, hogy nőnek érezze magát! A laptop közös szerzeményük volt. Tényleg készültek arra, hogy a diplomaosztó után kettesben fognak enni abban a puccos étteremben, de hát jött az a tragédia, aztán semmi! Minden véget ért! Jó egy óra eltelt, amikor a Főnöknek értekezletre el kellett mennie és azzal búcsúztak el, hogy mindenképpen találkoznak, amikor csak kell pár vigasztaló szó. Bár Stréberke nem mutatta ki nyíltan, de nagyon össze volt törve.

Amíg bent volt az igazgatói irodában, addig szigorúan tartotta magát, de most, hogy kijött onnan, összetört. Teljesen kilátástalannak érezte az életét. Semmi kedve sem volt hazamenni a tök üres lakásba. Csak ténfergett a város utcáin – cél és gondolatok nélkül. Nem is vette észre, de hirtelen a temetőben volt a szülei sírjánál.
A sírkövön ott volt anyja fényképe. Hamarosan kiteteti az apjáét is. Nyugodjanak együtt, békében. Úgy, ahogy szerették egymást valamikor nagyon régen, ici-pici gyerekkorában. Talán egy másik életben. Összeomlott. Cserbenhagyta híres önkontrollja. Csak sírt. Zokogott. Nem akart élni!
Időérzékét is teljesen elvesztette. Azt sem vette észre, hogy eleredt az eső. Szép, kövér cseppekben esett. Csendben, szinte észrevehetetlenül. Ő meg persze szépen bőrig ázott.
Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, amikor lassan arra eszmélt, hogy fázik. Kezdett estére hajlani az idő és ő már didergett a csuromvizes ruháiban. Valahogy összeszedte az erejét és elindult a temető kijárata felé. A fáradtságtól, vagy a kilátástalanságtól, esetleg a kimerültségtől, de nem jutott el csak a temető kapujáig, ahol elájult.
Már nem tudta, de egy véletlenül arra járó autós szedte össze és gondolkodás nélkül bevitte a kórházba. Ott aztán lassan életet leheltek bele. Másnap reggel kezdett csak magához térni, ahol a nővérektől tudta meg, hogy’ is került ide! Szerette volna az autósnak megköszönni, amit érte tett, de sajnos semmilyen elérhetőséget nem hagyott maga után. Úgy 8 óra felé kopogtak a kórterem ajtaján: egy vadidegen pasas állt ott – kezében egy kedves kis csokorral.
-    Üdvözletem! Nagy László Tamás vagyok és Karlóczky Noémit keresem!
-    Én vagyok. Mit óhajt?
-    Tegnap délután hívott fel igazgató kollégám, az Antalka, hogy egy kedves fiatal kolleginát ajánljon figyelmembe, aki kétségbeesetten keres munkát. Éppen a Gimibe mentem az önéletrajzáért, amikor a temető előtt láttam, hogy valaki elájul. Beraktam a kocsiba és idehoztam. És szerintem most éppen vele beszélek, igaz?
-    De, ilyen nincsen! – ámuldozott Noémi. – Hiszen maga akkor …
-    Igen, a Szakközépiskola igazgatója vagyok. És remélem, hogy most már jobban van!
-    Hogy jobban-e? Az nem kifejezés. És azért jött, hogy állást ajánljon? – örömében sírva fakadt.
-    Kedvesem, remélem, hogy tanárként nem ilyen ájuldozós-sírós lesz, mint ahogy én megismerte. Antalka igen-igen jókat mondott magáról.
-    De én… - nem tudta, hová legyen örömében.
-    Szóval, nyugodjon meg és mesélje el, hogy mit is kell magáról tudnom!
-    Köszönöm. – szipogott tovább - A csokrot is, meg azt is, hogy behozott a kórházba, meg az állást is, meg mindent. – A diri nyakába borult és ott sírt tovább.
-    Jól van, na! Csak a feleségem meg ne tudja!
Amint kicsit összeszedte magát, egyből elmesélte az összes tudnivalót. Már aznap hazakéretőzött a kórházból és másnap reggel bement a leendő munkahelyére: megint volt valami életcélja! Bár nem a Gimi volt, de immár nem kilátás nélküli az élete!

A nagytanári eldugott végében kapott egy asztalt, ahol nyugodtan dolgozhatott lyukas óráiban. Az itteni szokás szerint a legrosszabb, legkezelhetetlenebb osztályokat adták neki a többiek, akikkel legnehezebben boldogultak. Nehéz volt az első év, nagyon nehéz. Tanárként és emberként egyaránt küzdenie kellett, hogy elfogadtassa magát. A diákok, főleg a lány többségű osztályok csak a kis kövérkét látták benne, aki a túl szigorú tanáruk lett az eddigi elég laza tanerő helyett. Bár ezt nem szabadna kimondani, de inkább az informatika volt a kedvence, nem pedig a matematika. Kapott egy végzős matekos osztályt, akikkel nagyon kemény menetei voltak az első hónapokban. Aztán november közepe felé kezdett a viszonyuk normalizálódni. Onnantól már lehetett velük dolgozni! Jóval nehezebben illeszkedett be a tanárok közé. A nők persze irigyelték a fiatalságáért, meg (némi bántásból talán), de adták neki  sorra a fogyókúrás recepteket. A férfiakkal könnyebben kijött, mert azok általában átnéztek rajta. Egyszerűen nem volt csinos, nőies ruhája. Csak egyetlen egy ilyen volt, amit még az apja vett a diplomaosztójára, de azt nem merte felvenni sehová. Csupa egyszerű, zárt, laza ruha: csak semmi hiú magamutogatás. Haját is mindig szigorúan összefogta egy hosszú copfba. Ahogy a főnöke megfogalmazta: „Kedves Noémi! Téged a nőiesség nem igazán fenyeget.”
Az első meglepetés akkor érte, amikor a „drágaságok” a 12.C-ből szalagavatón megpróbálták táncba vinni – persze sikertelenül. Aztán most már itt írnak érettségit. Örül a sikerének, de bánkódik is, hiszen jövő szeptemberben újra kezdhet mindent egy új osztállyal. Az érettségik végeztével aztán kitört a nyári szünet. Könnyű annak, akinek családja volt, mivel végig velük volt. De ő, akinek senkije sincs, mit csináljon? Olvasni, illetve internetezni sem lehet egész nap. Néha kirándult, de ezt nem lehetett állandóan! Naponta sétált, akár órákat is, de valami nagyon hiányzott: egy kapcsolat, ahol végre feloldódik kőbe zárt magánya!

Egy meleg augusztus eleji napon a város környékén kirándult. Egy erdősáv mellett mendegélt, amikor elég egyértelmű nyögéseket hallott az árnyékos rész felől. Akaratlanul is oda pillantott és látta, hogy egy vékony, jó alakú csaj lovagol a pasiján – elég egyértelmű helyzetben. Teljes odaadással szeretkeztek – nem törődve semmivel és senkivel. Annyiszor olvasott róla, hogy egy szeretkezés során mennyire jól lehet érezni magát, de ezt mind az egyetlen alkalommal egyáltalán nem tapasztalta, sőt! Undorodott az egésztől! Miért nem jutott neki senki sem? Mindörökre egyedül marad? Utálta magát, a szeretkező fiatalokat, az őket kicsalogató jó időt, az egész világot… Már megint potyogtak a könnyei! Hazafelé menet annyira megalázottnak érezte magát. Már tudta, hogy megint hosszú napokra elmegy a kedve mindentől.

Augusztus végén az idő kezdett őszbe csavarodni. Lassan a meleg is kezdett enyhülni. Stréberke ment az iskolába a következő tanév legelső értekezletére. Ezt tavaly sem húzták sokáig: alig volt 1 óra. Gyakorlatilag bemutatkoztak az újak, közte ő is, az igazgató pedig elmondta a tavalyi tanév programját. Most, hogy immár a második nyitóra ment, a tavalyi évvel ellentétben már cseppet sem izgult.
Persze nem figyelt, ahogy a suli felé ment. Miért is figyelt volna, hiszen már túl sokszor tette meg ezt a távot? Csak az volt a rossz, hogy pont a Gimi előtt vitt az útja. Ez is egy igen fájó, sajgó emlék volt. Miért nem kellett ő oda? Most kínlódhat ezekkel a szakközépesekkel, akiket valahogyan megszeretett, de tény, hogy sokkal nehezebb volt kezelni őket, mint a gimnazistákat. Sietnie nem kellett, mivel ideje volt még bőven. Megérezte a sarki kis pékség finomságainak illatát, megéhezett.
-    Igen, tudom, hogy nem szabad! – mondta a benne tiltakozó fogyókúra-mániás léleknek – De van, amikor ez nem érdekel. Egyszerűen megkívántam. Úgyis elbánt velem a sors, túlságosan sok mindenben! Minek kínozzam magam. – már kívülről megfogta a kilincset, amikor az ajtó kivágódott és pont telibe találta. Stréberkét teljes erővel elkapta a kivágódó ajtó és egyszerűen elvágódott az aszfalton. Mivel a szemüvege is lerepült, így nem látott semmit homályos foltokon kívül. Egy erőteljes férfihang szólt kétségbeesetten:
-    Jaj, bocsánat! Nem akartam. Ugye, nem sérült meg? Kérem, ne haragudjon, de ez lenne az első napom a leendő munkahelyemen és iszonyúan ideges vagyok. Hadd segítsem fel, kérem!
-    Maga barom! Hogy lehet így bánni egy nővel?! – óvatosan felsegítette az aszfaltról.
-    Ugye, nem esett baja? – faggatta tovább a férfi és továbbra is fogta a kezét.
-    Nem látok! Hol a szemüvegem? Valahol leeshetett!
-    Mindjárt adom – ezzel lehajolt a férfi a szemüvegért, de miközben lehajolt, a fejük összekoccant.
-    Most már tényleg elég magából! Utálom! – ezúttal fájdalmában potyogtak a könnyei. – Különben is, hol a szemüvegem?
-    Itt van a kezemben, de sajnos kettétört. Tényleg sajnálom. Kérem, engedje meg, hogy kifizessem a javíttatását!
-    Jó, de most nem látok az orrom hegyéig sem! Hogy jutok el a munkahelyemre?
-    Nézze, én itt fogok dolgozni a szakközépiskolában. Addig szívesen elkísérem, ha ez segít. De kérem, siessünk, mert az igazgató ½ 9-re kérte, hogy érjek be és nem akarok már az első napomon késni.
-    Szerencséje van! Én is éppen oda tartok. A hangja alapján elég fiatalnak tűnik. Tegeződhetnénk?
-    Persze, szia! És tényleg sajnálom a szemüvegedet.
-    De attól még utállak. Hogy’ lehet valaki tanár létére ilyen erőszakos?! Amúgy Karlóczky Noémi vagyok.
-    Nagy-Péter Tamás. Szóval, kedves kollegina, elkísérhetlek? – ajánlotta fel kezét Tamás. – Talán így könnyebb, nem?
-    Persze, köszönöm. Csak félre ne értse valaki! – ezzel belekarolt. Azért remélte, hogy félreértik minél többen. Csak ezt a reményét nem merte kimutatni. Most már el mert indulni a suli felé. El is feledkezett a pékség finom illat-áradatáról, csak erre a pimasz fráterre koncentrált.
-    Szóval, milyen szakos vagy?
-    Földrajz-történelem. Már három éve végeztem, de eddig nem volt állás egyik középiskolában sem, így a Rákóczi Általánosban tanítottam. Most végre sikerült ide bejutnom. Mesélj már, milyenek a diákok itt, kérem!
-    Persze. Szívesen. – Stréberke örült, hogy végre itt van egy pasas, aki elég értelmesnek tűnik, ráadásul nem néz rajta keresztül. Persze, amilyen szerencséje van, már foglalt. Kicsit jobban belekarolt és így mentek tovább dolgozni…
Mindenki nagyot nézett, hogy az örökké egyedül járó Karlóczky tanárnő egy vadidegen pasassal karon fogva jött be, aztán hamarosan rájöttek az okára: simán a rövidlátás!

Aznap ketten mutatkoztak be. Nagy-Péter Tamás földrajz-történelem szakos, akit a megfoltozott szemüvegen keresztül immáron alaposan szemügyre vette a férfit: 30 körüli, barnás-fekete hajú és igen aranyos. Bemutatkozásából kiderült, hogy egyedül él és csak most költözött ide. Aztán Lantos Karolina angolos, aki kifejezetten gyönyörű és rettentő csinos. 170 körüli, festett barna haja aránylag hosszú. Sokat időzhetett a fodrászánál. Aránylag vékony volt és igen jól öltözködik: a rafináltan felvágott szoknyája feltárta kifejezetten szép, karcsú lábát. Ráadásul szép melleit is jól lehetett sejteni a fehér blúza mögött. Egyszóval: a többiekhez képest bombázó volt! Most szakított barátjával, amúgy frissen végzett.
A kis Stréberke tudta, hogy ezzel a nővel egy kategóriában sem lehetett említeni! Mivel csak hátul volt üres hely a tanáriban, ezért mindketten oda kerültek Noémi mellé. Vele szembe került Lantos Karolina, míg melléje az idióta Tamás. Noémi látta a férfiak szemét: mindenki éhesen vizslatta a „friss húst”. Csendben azon merengett, hogy milyen lenne, ha egyszer őt is megnéznék így. Soha nem volt ilyenben része, de azért titokban remélte, hogy egyszer majd csak megnézi valaki őt is, mint nőt. Olyan jó lenne! Csak egyszer szeretné érezni, hogy őt nőként nézik meg és nem csak egy szánalomra méltó, kövérkés Stréberkeként…
-    Karlóczky tanárnő! Noémi! Mi a véleménye? – kérdezte az igazgató kissé gúnyosan. – Ébresztő!
-    Jaj! Bocs, főnök! – szabadkozott a szólított. – Elábrándoztam.
-    Nem is kicsit! Noémi, Noémi! Aztán szégyellje magát! – fenyegette meg viccesen.
-    Szóval, miben állhatok rendelkezésére?
-    Nos, az idei tanévben… - innen már simán ment tovább az értekezlet.
Noémi még aznap elment megjavíttatni a szemüvegét, melyet Tamás ígérete szerint ki is fizetett, bár a számla nem volt kicsi.

Napokon belül elkezdődött a tanév. Nagy-Péter Tamás a tapasztalatai miatt megkapta a 9.A osztályt, ahol Stréberke volt a matekos. A 9.C-ben pedig pont fordítva volt: Noémi kapta meg a társaságot osztályfőnökként, míg a kolléga volt a történész. Mindkettőben Lantos Karolina lett az angolos. Nehezen indult a tanév. Nagyon nehezen. A kilencedikes osztályok szokás szerint nehezen szoktak össze egyrészt egymással, másrészt a friss tanáraikkal. Stréberke nem hitte volna, hogy ilyen sok gyötrődést jelent egy osztályfőnökség, de tény: volt velük baja elég. Most, hogy volt pár vele egykorú kollégája, már néha előfordult a tanáriban is, bár a főnök elég sok plusz munkát bízott rá, mint informatikusra. A másik informatikus pár évvel nyugdíj előtt állt, így ő már nem nagyon akart újakat tanulni. Tehát Stréberke idéntől „megnyerte” az iskola elég elhanyagolt weblapjának kipofozását, illetve a helyi két gépterem alkalmi felügyeletét.
Reggelente gyakran együtt szoktak kávézni „a fiatalok” – ahogy a többiek nevezték őket hármójukat, ahol bőven meg tudták beszélni az osztályaik alkalmi nyűgeit. Na, meg persze meg kellett dicsérniük Karolina legeslegújabb frizuráját, vagy ruháját. Ennek a nőnek sok pénze volt: az apja szállítási nagyvállalkozó volt, és előszeretettel támogatta pénzügyileg. Szép lábai miatt sokszor viselt miniszoknyát. Ez oly’ annyira bejött a diákok, hogy alig-alig tudtak figyelni az anyagra. Főleg, ha valami kivágottabb felsőt vett fel. Egyszerűen learatta a dicséreteket. Noémi persze irigykedett rá, mint minden női kolléga. De hát őt nem áldotta meg a természet ilyen idomokkal! No, azért Karolinkát sem kellett félteni, mivel előszeretettel flörtölt mindenkivel.

Október elején jött az első komolyabb probléma: két fiú összeverekedett a folyosón. Máskor is történt már ilyen, de ezúttal eldurvult a helyzet. Komoly pofozkodás volt. Tamás választotta szét őket egy, a kelleténél erőszakosabb közbelépéssel. Szerencsére a srácok gyorsan szétrebbentek. Persze mindkettejüknek azonnal az igazgatóiba kellett menni.
-    Nos, fiúk! – szólt a főnök – Halljam, miért vannak itt!
-    Verekedtünk. – válaszolt János, a kisebbik.
-    Pontosan mi történt?
-    Hát, szóval, … - a srác csak hebegett.
-    Nem mellébeszélést kértem! A tényeket akarom hallani! – néha az igazgató amúgy kedves hangja metszően rideg tudott lenni.
-    A szexbomba óráján voltunk mindketten.
-    Hogyan?
-    Hát, az angoltanárnőnél. Hogy hívják? Segíts már! – szólt a társának.
-    Lantos tanárnőnél voltunk. Egy padban ülünk és egész órán a lábát bámultuk. – válaszolt a megszólított Péter.
-    Tovább! – parancsolt az igazgató.
-    János azt mondta, hogy nem szépek a tanárnő mellei. Én meg azt, hogy gyönyörűek.
-    Ezen vesztek össze? – értetlenkedett a főnök.
-    Igen. Aztán kicsöngettek. Mi meg egyre durvábban összevesztünk. Aztán jött a Nagy-Péter tanár úr és szétválasztott minket.
-    Várjanak! – ezzel kilépett a tanári felé vezető ajtón és kikiabált: - Noémi! Karolina! Gyertek be! Azonnal!
A lányok nem értették, hogy mi történt, csak értetlenkedtek. Általában nem jelentett jót, ha a főnök hívta őket. Pláne, ha ilyen hangnemben. Amint Noémi belépett, a két fiúra nézve kérdezte egyből:
-    János, Péter! Mit kerestek ti itt? Már megint összevesztetek?
-    Igen, Tanárnő!
-    Idióták! Nem igaz, hogy nem bírnak magukkal! Totálisan megőrültek?!
-    Ne haragudjon, kérem!
-    Már megint nő miatt, mint a múltkor? Most éppen melyik liba az?
-    Hát a Lantos tanárnő! – ekkor libegett be Karolina tűsarkú cipőben és alig-szoknyácskában. Szokása szerint lélegzetelállító volt.
-    Hívott, főnök? – csacsogta. - Mi van, fiúk? Csintalankodtak?
-    Mit csináljak veletek fiúk? – kérdezte a főnök elfojtva Karolinka beléptekor akaratlanul előbukkanó mosolygását. Az érintettek mélyen, szégyenkezve hallgattak.
-    Na, menjetek ki az igazgatói elé és maradjatok ott, amíg elhatározásra jutunk! – szó nélkül kimentek.
Elég hosszú kihallgatás következett. Tamás csak azt tudta mondani, amit ő látott: a két fiú erővel ütötte egymást. Azonnal közbelépett, majd ide kísérte az érintetteket. Karolinka nem is sejtette, hogy valami zűr támadt az óráján. Ő ártatlannak tartotta magát! Noémi pedig a két fiút próbálta megvédeni az amúgy jogos igazgatói haragtól. Aztán istenesen összeveszett a két nő: Noémi korholta Karolinka nemtörődömségét, válaszul kapott bőven a kőkemény szigoráért és a diákok iránti feltétlen bizalmáért. A főnök egy darabig csendesen nézte a két nőt, aztán kiment a tanári felé és hármójukra zárta az ajtót. Így csak azok tudnak veszekedni, akik igazán barátok vagy komoly ellenfelek. Ebben ő nem akart részt venni! 10 perc múlva visszament, mert már nem hallott semmi zajt az irodából. Noémi az egyik fotelban pityergett, míg Karolinka vele szemben a másikban. Tamás már az ajtóban fogadta:
-    Főnök! Kérem, hogy még menjen ki! Én elbírok ezzel a két nővel, csak adjon még pár percet, kérem!
-    De … - értetlenkedett az igazgató.
-    Főnök! Ne most! Komolyan. Még menjen ki egy kicsit, kérem!
-    Ok.
Alig 2-3 perc telhetett el, amikor kicsit vizenyős szemekkel megjelent a két lány. Szemmel láthatóan meg tudták volna fojtani egymást. Jelzés értékű volt az is, hogy bár egymással szemben volt az asztaluk, de onnantól a köszönésen kívül egy szót sem szóltak egymáshoz. A fiataloknál ettől a naptól fogva beköszöntött az érzelmi jégkorszak.

November 5-én, pénteken volt az újoncavatás. Általában nem szokták ilyen későre halasztani, de idén így alakult. Ezen mindig a 4 újonc osztály szokott vetélkedni az osztályfőnökük vezetésével komoly kérdések és tréfás feladatok sorával. A 9.A és a 9.C. fej-fej mellett haladtak masszívan az utolsó két helyen. Egyszerűen a másik két osztály nagyságrenddel jobb volt. A feladatokat soha nem árulta el a zsűri, csak mikor már volt rá elég jelentkező. Az utolsó feladatnál történt, hogy az osztályfőnökkel együtt 6 embert kértek, köztük három fiút és három lányt. Több ilyen vegyes feladat is volt, így mindenfajta gondolkodás nélkül álltak fel az osztályból többen is. Csak ekkor mondta a műsorvezető hogy a feladat tánc lesz: minden jelentkezőnek: egy könnyű kis bécsi keringőre kell táncolni: aki leül, annak az osztályától 20 pontot azonnal levonnak. Kelletlenül bár, de elkezdtek táncolni. Egy hirtelen egymásra találó pár a 9.A-s Péter és a 9.C.-s Lívia gyorsan összebújva táncoltak, bár a zsűri úgy gondolta, hogy a párok csak osztályon belül fognak kialakulni. Csak két ember nem táncolt: Karlóczky Noémi és Nagy-Péter Tamás, a két érintett társulat osztályfőnöke. A műsorvezető fenyegetésére („Ha nem táncolnak a kedves tanáraink, akkor az osztályuk még vigaszdíjat sem kap!”) Péter odaállt Stréberke elé és apró meghajlással mondta:
-    Noémi, szabad egy táncra?
-    De én nem tudok! – szabadkozott a láthatóan zavarba jött lány.
-    Na, gyere már. Az osztályainkért, kérem!
-    De, de én…
-    Noémi! Kollegina! Ne kéresd magad! Gyere már!
-    Jó, de én tényleg egyáltalán nem tudok táncolni. Mindig rá fogok lépni a lábadra.
-    Sebaj! Csak gyere már! -  ezzel óvatosan megfogta Noémi derekát és szép, csendes, nyugodt lépésekkel elkezdte vezetni.
-    Csak nehogy meglássák a diákjaink! – pirult el Stréberke. Nem mert körbenézni, úgy szégyellte táncbéli bénaságát. Nem merte bevallani magának, de rettenetesen élvezte, hogy Tamás karolta át a derekát. Ám ha körbenézett volna, látta volna, hogy az ott lévő diákoknak és tanároknak azonnal feltűnt a szokatlan pár. Teljes volt a meglepetés! A párok kezdték abbahagyni a táncot és két tanárukat hagyták a tornaterem közepén, kettesben táncolni; akik ebből az egészből semmit sem vettek észre, mivel úgy el voltak foglalva egymással.
-    Tamás!
-    Tessék?
-    Ne gyorsulj, kérem. Félek, hogy elvétem a lépést.
-    Ne félj, majd én vezetlek! Csak élvezd a táncot.
-    Köszönöm. - Ezzel még jobban megszorította Tamás őt vezető kezét, mire táncosa egy leheletnyi mozdulattal kicsit közelebb húzta magához. Nem vették észre a környezetet. A világ is megszűnt körülöttük. Egyikük sem merte kimondani, de valami elkezdődött közöttük.
-    Azt tudod, hogy Te remekül táncolsz?!
-    Rég volt, amikor utoljára táncoltam. Évekkel ezelőtt még a menyasszonyommal táncoltunk így.
-    A, a….a KIVEL? – Stréberke teljesen lemerevedett. Nem akart hinni a fülének.
-    A menyasszonyommal.
-    Jaj, nem! – egy világ omlott benne össze. Nem érdekelte semmi és senki. Zokogva kirohant a teremből.
Sem Péter, sem a tanárok, sem a többi diák nem értett semmit. Csak annyit láttak, hogy az eddig látványosan egyre összébb fonódó párból Karlóczky tanárnő hirtelen megáll, majd sírva kirohan a teremből. Teljes csend és döbbenet. Tamás egy pillanattal később rohant utána. A női WC előtt érte utol a zokogó Noémit.
-    Mivel bántottalak meg? – elkapta a zokogó nőt és megakadályozta, hogy a WC hűvös csendjébe meneküljön.
-    Hagyjál. Gyűlöllek! – Noémi alig bírta a szavakat kierőltetni magából. Csak sírt, sírt és egyre csak sírt.
-    Noémi., miért? Olyan jól táncolsz. Annyira kellemesen éreztem magamat és szerintem ez a tánc neked sem volt közömbös, ugye?
-    Utállak! Engedj el! – nem tudott kiszabadulni Tamás kezének szorításából.
-    Mit tettem? Mondtam valamit? Vagy mi a baj? – tényleg zavarban volt. Egyre jobban tetszett neki ez a nő, de most nem tudta, hogy mi a baja.
-    Arról nem tudtam – szipogta könnyezve - , hogy menyasszonyod van.
-    De már nincs!
-    Ne hazudj! Azt mondtad a tánc alatt, hogy utoljára a menyasszonyoddal táncoltál együtt.
-    Kedvesem! Ő csak VOLT a menyasszonyom! Elhagyott alig egy hónappal az esküvőnk előtt, mert beleszeretett a tánctanárnőnkbe.
-    De én… – könnyes szemekkel nézett fel az őt lágyan, de erővel szorító férfira.
-    Butusom! Te azt hitted, hogy még megvan a menyasszonyom?!
-    Igen! – olyan hirtelen változott a felállás, hogy Noémi egyáltalán nem törődött a könnyeivel. A sírás okozta fátyolon át csak az őt szorító férfit bámulta hitetlenkedve.
-    Jaj, de butus vagy! – ezzel átölelte a még mindig zokogó nőt és fejét a vállára hajtotta, hadd zokogja ki magát. Stréberkében amilyen gyorsan összeomlott egy világ, olyan gyorsan igyekezett összeszedni magát. Tamás vállán sírt még mindig, de ezúttal örömében. Percek teltek el így, mialatt őt csak álltak, egymást szorítva, összebújva.
-    Noémi! – emelte fel a lány fejét válláról Tamás.
-    Igen? – még mindig potyogtak könnyei, de ezúttal már örömében. Van esélye! Ráadásul a pasasnak sem közömbös! Tamás elkezdte simogatni lágyan a haját és ha lehet, még közelebb húzta magához.
-    Most miért szorítasz? – tiltakozott erőtlenül a lány.
-    Ezért – és szép csendesen szájon csókolta.
-    De én, nem is… - szabadkozott a lány. – Olyan csúnya vagyok így, kisírt szemekkel.
-    Kicsim, nekem így tetszel. – ezzel újra megcsókolta. Noémi eleinte alig mert hinni az érzéseinek, de alig pár másodperc múlva visszacsókolt.
Teljesen egymásba bújtak. Számukra megszűnt a világ! Azzal sem törődtek, hogy ezalatt véget ért a tornateremben a vetélkedő és a diákok özönlöttek mindenfelé. Persze nem volt nehéz kiszúrni a bőszen ölelkező párocskát a folyosón. Pillanatok alatt hitetlenkedve körbeállták őket, majd hamarosan tapsvihar tört ki a diákokból. Csak ekkor rebbentek szét, mint azok a diákok, akiket néhanapján ők kaptak rajta folyosói csókolózáson. Fülig elpirultan mentek a tanári felé, de kart karba öltve.