A XVIII. század közepéig nem létezett olyan egyszerű, gyors és legfőképpen biztos módszer a tengerészek számára, amellyel megállapíthatják tengeri tartózkodási helyük melyik szélességi fok alá esik. Az egyetlen lehetséges és biztos módszer, amely éjjel-nappal jó lenne, a Hold helyzetén alapszik. De az a baj, hogy a Hold helyzetét feltüntető akkori táblázatok számítása rettentő bonyolult volt, hiszen égi kísérőnk mozgását nem csak a Föld, hanem a Nap is befolyásolja. A dolog problematikája miatt rengeteget kellett számolni, tegyük hozzá, hogy kézzel. Ebből következőleg természetesen pontatlanul. Ezt a háromtest-problémát Sir Isaac Newton próbálta meg először igazán megoldani, de a nehézségét jelzi, hogy sem neki, sem azóta senkinek nem sikerült ez. A Hold pontos táblázataira pedig mindig szükség volt. A nagy hajósnemzetek (Nagy-Britannia, Hollandia, Franciaország, ...) kereskedőinek nagy bevétele múlt a precíz navigáción. A legtöbb kormány jelentős díjat ki is tűzött a táblázatok pontosítására. 1746-ban Euler publikált néhány, nem kielégítő pontosságú táblázatot. 1747-ben ugyanazon a napon nyújtott be Clairaut és d'Alambert, mindkettő a Hold elméletét tárgyalta. A két dolgozat zavaros pontjait 1749-ben tisztázta Clairaut. Ő nyerte el a szentpétervári Akadémia nagydíját 1752-ben. 1754-ben mindketten publikálták a Hold elméletének (javított) második kiadását.
Közben Euler is kiadta a maga "Lunar Theory" című Hold-elméletét, amit a göttingeni Johann Tobias Mayer hasonlított össze a megfigyelésekkel és így már félfoknyi pontossággal lehetett megállapítani a földrajzi szélességet (1755-ben). 1756-ban Nevil Maskelyne (1732-1811), az ötödik Királyi Csillagász nekiállt, hogy elkészítse a brit tengerészeti és csillagászati évkönyvet a greenwichi Királyi Csillagvizsgáló Intézeten áthaladó délkörre számítva. (British Nautical Almanac and Astronomical Ephemeris for the Meridian of the Royal Observatory at Greenwich) Mayer táblázatain alapulva Maskelyne emberei használható csillagászati évkönyvet állítottak össze, amely a Hold pozícióit tünteti fel, minden délben és éjfélkor. Az évkönyv első kiadása 1767-ben volt, de már 1811-ben, Maskelyne halálakor a könyv tele volt hibákkal. A helyzet annyira súlyos volt, hogy 1830-ban a Brit Tengernagyi Hivatal fölkéri a Királyi Csillagászati Társaságot, hogy teremtsen rendet az összegabalyodott táblázatokban. Ez meg is történik, hiszen az 1834-ben kiadott és jelentősen javított Nautical Almanach (Tengerészeti Almanach) egy elég precíz csillagászati évkönyv. Az előző fejezetben említett Babbage munkássága is erre az időszakra esett. Ha valaha elkészül a gépe, akkor jelentős segítségére lehetett volna a kor matematikusainak.
A későbbiekben meghatározó szerepet töltött be George Boole (1815-1864) munkája, amely 1847-ben jelent meg "A logika matematikai analízise" címmel. A kortársak tökéletesen értetlenül fogadták a művet, csak századunk közepe óta alkalmazzák a benne leírt elméleti alapot, tehát a Boole-algebrát a számítógépek logikai tervezéséhez és programozásához. (Jobbra: George Boole – Kép eredetije: http://georgeboole.net/)
Munkásságára csak kb. 70 évvel halála után akadt rá véletlenül Claude Shannon, aki a University of Michigan-en filozófiát tanult. 1937-ben Shannon diplomamunkájában megmutatta, hogy a Boole-algebrát lehetne az elektromechanikus rendszerek és relék működésének optimalizálásához. Későbbiekben a Boole-algebra a modern digitális áramkörök tervezésének nélkülözhetetlen alapeleme lett.
Felhasznált irodalom: