T. Tamás Ferenc: El Condor Pasa

 

Emlékszel a legelső találkozásunkra? Perui utcazenészek játszottak az áruház bejárata mellett. Valami furcsa zenét, ami oly’ légiesen könnyű volt, ám mégis a fülünkbe mászott. Aztán jött az örök sláger, az El Condor Pasa. Megálltam egy percre, mivel éppen előttem ment el a busz és a következő csak bő tíz perc múlva jött. Te éppen az áruház szórólapját osztogattad. Hozzám is odajöttél újra és újra. Megint és megint a kezembe nyomtad azt a semmitmondó hirdetést. Sokan visszautasítottak, páran elküldtek a fenébe, de te mindig kedvesen mosolyogtál és mindenkihez volt pár jó szavad. Nekem már legalább tizedszer adtad kezembe a papírcetlidet, amikor felismerted, hogy én már kaptam ilyent. De sebaj, mert körbe-körbe járva fáradhatatlanul osztogattad tovább a szórólapodat és ahányszor hozzám értél, mindig kedvesen mosolyogtál és bájosan elnézést kérve tovább léptél. Régen elment a következő busz, aztán még egy és még egy. Én már csak téged láttalak és a világ bezárult körülöttem. Már tudtam, hogy te az én párom leszel. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor feltűnt a nézésem. Más ezt tolakodásnak vette volna, de te kedvesen és jószívűen megkérdezted, hogy mi baj, miben segíthetsz? Emlékszel, annyira zavarban voltam, hogy egy értelmes szó sem jött ki a torkomon, csak makogni tudtam. Zavaromban fülig pirultam és csak bámultalak téged. De te ezt is édesen fogadtad és csak kuncogtál a lehetetlen helyzetemen és a feszültségemet oldandó a hátizsákodban lévő vízből adtál egy kortyot.

Emlékszel, hogy aznap este meddig beszélgettünk? Mintha megállt volna az idő! Hazakísértelek, pedig alig pár percnyire laktál. Aztán a kapuban is tovább beszélgettünk vagy egy órát. Emlékszel, hogy búcsúzóul az arcomra leheltél egy ártatlan kis puszit? Én pedig röpültem a boldogságtól és amint becsuktad magad mögött az ajtót, végig táncoltam az utcán. Soha nem felejtem el azt az ismeretlen középkorú asszonyt, akivel akkor és ott találkoztam és bevallottam neki, hogy fülig szerelmes vagyok egy kedves lányba, akit csak aznap ismertem meg. Akkor még nem tudtam, hogy édesanyádba botlottam bele.

Jött egy felhőszakadás, ráadásul nem volt buszjárat sem, így késő éjjelre értem csak haza – ráadásul bőrig ázva, de szüleim látva az arcomról sugárzó boldogságot, csak megértően mosolyogtak. Emlékszel, hogy egy cetlire írtad a számodat, ami persze teljesen elázott, így azzal sem mentem sokra. Boldogságomban elfelejtettem megjegyezni a pontos lakcímedet, csak a lakásod környékét tudtam, azt is csak sötétben. Sokáig kerestelek, mindenhol és mindenkiben téged kutattalak, de nem találtalak. Emlékszel arra a verőfényes délutánra, amikor majd egy hét után ott, a környékeden összefutottunk? Végre megtaláltalak és soha többé nem akartalak elengedni! Elsétáltunk az áruházhoz, ahol először összefutottunk. A zenekar megint az El Condor Pasa-t játszotta. Emlékszel, hogy akkor borultál először a vállamra? És emlékszel, hogy a szám végén csókoltalak meg először? Aztán este mindketten a telefonunk csengőhangjának beállítottuk ezt az édes-bús dallamot.

A föld felett repültem a boldogságtól. A kezedet fogni, beszívni hajad illatát, érezni csókot kérő szád remegését maga volt a gyönyörűség. Én, az örök magányos pasi és te, a kicsit kócos, kicsit szerteszórt, kicsit kapkodó, csupaszív lány annyira tökéletes pár lettünk. Emlékszel, hogy bujkáltunk a szüleink elől? És emlékszel, amikor pár nap múlva a szobádba felszöktem és édesanyád éppen csókolózás közben nyitott ránk.

A szerelmünk lángolt, égett! Perzselő volt! Emlékszel az első padon töltött estére, amikor csendben csak ültünk egymás mellett és bámultuk a csillagokat? Rád nézve láttam, hogy ez a szem elvarázsol és rabigába dönt. A tiéd lettem! Emlékszel, amikor a jogosítvány megszerzése után kölcsönkértük Áronék autóját és végre nyugodtan, kettesben lehettünk? Végre nem kellett kapkodni és csak mi voltunk egymásért.

És én emlékszem, hogy amikor a kórházban bementél fogamzásgátlóért és megkaptad a Diagnózist. Csak álltál, döbbenten, némán, értetlenül. Még sírni sem tudtál. Valahol az egyik kórteremből az El Condor Pasa szólt. A mi dalunk.

Alig egy évnyi mennyei boldogság, ami adatott nekünk. Földöntúli öröm és kínkeserves pokol. És én emlékszem, amikor te elhatároztad, hogy feladod a reményt és szembenézel a halállal. A kórházi ágyon feküdtél és a fájdalomtól csak folytak a könnyeid. Ahogy rád néztem, tudtam, hogy neked már nem lesz holnap. Emlékszel, hogy utolsó szavad egy gyenge, erőtlen „Szeretlek.” volt? És elaludtál mindörökre.

 

Most itt állok a sírodnál és emlékszem. Rád emlékszem. Kettőnkre emlékszem. A szerelmünkre emlékszem. Valahol a távolban megszólal egy telefon az El Condor Pasa. Ez a mi dalunk. Mindörökre.