A Naprendszer elemei: Egyebek

Tamás Ferenc: Naprendszer elemei – Egyebek

A bolygókon és holdjaikon kívül még számtalan más test is van a Naprendszerünkben, pl.: meteor, üstökös, stb. Először is nézzük, hogy mi az aszteroida. A Nemzetközi Csillagászati Unió szerint az aszteroida a törpebolygónál kisebb, általában szabálytalan alakú test, amelyik jellemzően az anyacsillaga (a mi esetünkben ez a Nap) körül kering. Ezek a repülő kövek igen kicsik ahhoz, hogy önálló légkörük legyen, ráadásul a pályájuk is sokszor elnyújtott ellipszis alakú, így elég nehéz észlelni őket. Több tízezer ilyen aszteroida van a Mars és a Jupiter közötti fánk alakú övben, de ennél is jóval több található a Plútó pályáján túli un. Kuiper-övben. A NASA és rengeteg csillagász folyamatosan figyeli a föld közeli aszteroidákat (NEO = Near Earth Objects) Jelenleg 779915 aszteroidát tart nyilván a NASA. (2018.máj. 24-i adat). Az alábbi képen a 253 Mathilde nevű aszteroida látható, amely a Mars és a Jupiter között kering. 4,3 évenként kerüli meg a Napot, 52 kilométer átmérőjű, de igen lassan, mindössze 17,4 naponta fordul meg a saját tengelye körül. További részletek: https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/topics/neos/index.html

253 Mathilde

(Kép eredetije: https://solarsystem.nasa.gov/small-bodies/asteroids/253-mathilde/in-depth/)

Az aszteroidák mérete igen különböző: pár tíz métertől kezdve egészen az 530 km átmérőjű Vestáig. Ez a legnagyobb észlelt objektum a Mars és a Jupiter között. Becslések szerint az objektumok összes tömege kisebb, mint a Föld Holdjáé.

Az aszteroidák többnyire szabálytalan alakúak, de vannak köztük egészen gömbölyűek is. A pályájuk többnyire a Kepler-törvényeknek megfelelő ellipszis, de vannak közöttük egészen furcsa alakzatok is. Több, mint 150 aszteroidáról ismert, hogy rendelkezik önálló kísérővel (nevezhetjük holdnak is); némelyik akár többel is. Vannak kettős (bináris) aszteroidák is, amelyek közel azonos tömegük miatt egy közös tömegközéppont körül keringenek. Már felfedeztek hármas rendszert is.

Az aszteroidák három különböző típusa ismert: a C-, S- és az M-típus.

  • C-típus: Ez a leggyakoribb. (C=chondrite) A Naprendszer legősibb tárgyai közé tartoznak. Valószínűleg agyag- és szilikátkőzetből állnak, sötét megjelenésük jellemző.
  • S-típus: Ezek már ritkábbak. (S=stony) Főleg szilikátércből és nikkel-vas részekből állnak.
  • M-típus: Ezek a fémes kövek. (M=metallic) Anyaguk többnyire nikkel-vas ötvözet. Konkrét összetételük erősen függ a Naptól való távolságtól is, mivel a napközelben megforduló példányoknál a vas megolvadt és lesüllyedt az aszteroida belsejébe, így a bazaltos (vulkáni) kőzetet a felszínre kényszerítve.

Az aszteroidák pályája általában kiszámítható, de időnként a Jupiter óriási gravitációja vagy egy esetleges összeütközés egy másik aszteroidával lekényszerítheti a köveket a megszokott pályájukról. Így előfordulhat, hogy az eredetileg Mars és Jupiter közötti (aránylag stabil) pályán keringő objektum hirtelen pályát váltva elindul a Naprendszer egyéb tájaira. Ilyen hirtelen pályaváltás aránylag ritka, de ha elég nagy objektum szédül ki a megszokott helyéről, akkor esetleges becsapódásuk óriási katasztrófát okozhat. Érdemes gondolni a Szaturnusz Mimas nevű holdjára, vagy arra az óriási becsapódásra, amely a Földön a dinoszauruszok korának végét jelentette. A csillagászok folyamatosan figyelik a NEO-kat (föld közeli objektumokat) és időnként kiadnak egy-egy riasztást. Megfelelően érzékeny radarokkal kb. 45 millió km távolságból már megfigyelhető az objektum és kiszámolható az esetleges ütközés potenciális veszélye. A "majdnem eltalálta bolygónkat" típusú riasztást 2-5 Föld-Hold távolságot elérő objektumok esetén szokták kiadni. A "nagyon közeli elhaladás" szóösszetételt az ennél közelebbi távolságok esetén használják a kutatók. Az észlelések alapján nagyon sokat lehet tanulni a megfigyelt aszteroida méretéről, alakjáról, forgásáról, illetve fém-koncentrációjáról.

Az alábbi képen az S-típusú 243 Ida aszteroida látható, amelynél legelőször észleltek egy kísérő holdacskát (neve: Dactyl). A képet a Galileo űrszonda készítette 1993. aug. 29-én kb. 2400 km távolságból.

243 Ida

(Kép eredetije: https://solarsystem.nasa.gov/small-bodies/asteroids/243-ida/in-depth/)

A következő képen a 433 Eros látható, amely körül a NASA NEAR szondája pályára állt. Maga szonda 1998.dec.23-án érte el a 433 Erost kb. 3800 km távolságban. Mérései szerint az aszteroida kisebb volt a vártnál. Az objektumnak van két közepes méretű krátere, valamint hosszú felületi gerince a Föld kérgéhez hasonlóan. Számos pályamódosítás után a NEAR szonda 2000.febr.14-én (Valintin-napon) állt az Eros körüli pályára. Közel egy évig tartó keringés után 2001.febr.12-én a szonda leszálló egysége végrehajtotta az emberiség legelső aszteroidára való sikeres leszállását. Az Eros ekkor 315 millió km-re volt a Földtől. Bár a tudósok nem hitték, hogy a szonda túléli a leszállást, de ez pár műszernek mégis sikerült. Dr. Jacob Trombka, a NASA Goddard Űrrepülési Központ kutatója szerint ez egy kiváló kísérlet volt arra, hogy a jövőben már olyan rovert is lehet tervezni, amely képes a felszínről mintákat elemezni, vizsgálni az esetleges víz jelenlétét, továbbá előkészíthetik az esetleges jövőbeli aszteroidabányászatot. A szonda 2001.márc.1-én adta az utolsó jelet.

433 Eros

(Kép eredetije: https://solarsystem.nasa.gov/small-bodies/asteroids/433-eros/in-depth/)

A következő képen a 25143 Itokawa aszteroida látható, amelyet 1998-ben fedeztek fel a Lincoln Laboratóriumban (Új-Mexikó, USA). 2005-ben a japán Hayabusa szonda kétszer is súrolta az objektumot, majd az így felszálló kis port összegyűjtötte annak ellenére, hogy a pontosan tervezett küldetés meghiúsult. A mintákat 2010.jún.13-án szállította le a Földre. Az optikai és a műszeres megfigyelés, valamint a leszállított por laboratóriumi elemzése után a kutatók arra jutottak, hogy az Itokawa egy nagyobb objektum része lehetett, amelyet egy ütközés repesztett le. A por elemzése alapján az Itokawahoz hasonló S-típusú aszteroidák a leggyakoribbak a belső Naprendszerben található kisebb-nagyobb repülő kövek között; tovább valószínűleg ezek a Földön található meteoritok leggyakoribb forrásai.

25143 Itokawa

(Kép eredetije: https://solarsystem.nasa.gov/small-bodies/asteroids/25143-itokawa/in-depth/) 

OumuamuaA következő rajzon, egy idegen rendszerből érkezett látogató van. A 2017.okt.19-én, a Hawai-on (USA) felfedezett eredetileg 1I/2017 U1 nevű látogatót később átnevezték Oumuamua-ra. A kívülről jött objektum kb. 400 m hosszú, ám csak kb. 40 méter széles. A sebessége is szokatlanul nagy: 87,3 km/mp. A szokatlan orsó alakú formája miatt egy ideig idegen űrhajónak hitték – ez a téma többször is felvetődött. A csillagászat történetében ez volt a legelső aszteroida, amely bizonyítottan a Naprendszeren kívülről származott. Az Oumuamua pályájáról készítettek egy jó grafikát:

A vizsgálatok szerint tengely körüli forgási ideje kb. 7,3 óra. Ennek megismerését leginkább a hirtelen fényváltozásai tették lehetővé. A feltételezések szerint az Oumuamua igen nagy sűrűségű, valószínűleg kőből és fémekből áll, nincs benne víz vagy jég, viszont az évmilliók alatt a felszínét ért sugárzás erősen lekoptatta.

Oumuamua

(Kép eredetije: https://solarsystem.nasa.gov/small-bodies/asteroids/oumuamua/in-depth/)


Következő kategóriát az üstökösök jelentik. Ezek pályája igen elnyújtott, ami azt jelenti, hogy napközeli állapotban elég közel haladnak a Naphoz, míg a naptávoli pontjuk nagyon messze van a központi csillagunktól. Napközeli állapotban kómája és csóvája fejlődik, melynek oka az erős napsugárzás. Éppen ez látványos csóva különbözteti meg őket az aszteroidáktól. Ez a csóva szerencsés esetben a Földről is látható csillagfényes éjszakákon, akár több éjszakán keresztül. Az alábbi képen az ISON nevű üstökösről készült fénykép látható még 2013.nov.16-án. Itt is jól látható az üstökös magja és csóvája.

ISON

(Kép eredetije: https://science.nasa.gov/science-news/science-at-nasa/2013/14nov_whatsnext)

Az üstökösöket keringési idejük alapján több csoportra osztjuk:

  • Rövid periódusú üstökösök: itt pár évtől pár tíz évig tart a keringés. Valószínűleg a Kuiper-övből származnak.
  • Hosszú periódusú üstökösök: ezeknél már jóval nagyobb, akár több száz éves periódussal is számolhatunk. Ezek valószínűleg a jóval messzebbi Oort-felhőből származnak. Származási helyükről egy helyi ütközés vagy az egyik (nagyobb) bolygó gravitációs hatása térítette ki őket.
  • Vissza nem térő üstökösök: ezek nem térnek vissza a Naprendszerbe vagy több tízezer év a periódusuk. Ezek nagyon messziről, valószínűleg egy másik csillagrendszerből jöttek és csak vendégszereplők a mi rendszerünkben.

Az üstökösök törmelékből álló csóvát hagynak maguk után. Ha az üstökös keresztezi a Föld pályasíkját mialatt bolygónk áthalad a csóván, akkor meteorzápor keletkezhet. Ilyen pl. a Perseidák meteorraj aug. közepe-vége felé, miközben áthalad a Swift-Taylor üstökös pályáján. Másik jellegzetes meteorraj az Orionidák, melynek forrása a legendás Halley-üstökös. A következő képet a NASA Stardust-NExT szondája készítette a Tempel I üstökös magjáról még 2011.febr.14-én.

Tempel I

(Kép eredetije: https://www.nasa.gov/mission_pages/stardust/multimedia/n30037te01.html)

Ez a szonda amúgy arról is nevezetes, hogy a Deep Impact (Mély ütközés) nevű része belecsapódott az üstökösbe, ezzel rengeteg mérési adatot szolgáltatva a még keringő résznek.

Rengeteg szebbnél szebb fénykép készült az üstökösökről és csóvájukról. Az alábbi fényképen a Hale-Bopp üstökös 1997-es képe látható.

Hale-Bopp

(Kép eredetije: https://apod.nasa.gov/apod/ap070331.html)

A következő képen a Machholz üstökös látható, melynek kb. 500ezer km-es volt a csóvája, habár a magja mindössze pár km-es volt. A fénykép 2005.jan.7-én készült.

Machholz

(Kép eredetije: https://apod.nasa.gov/apod/ap050111.html)

Mind között talán a leghíresebb a Halley-üstökös. Nevét Edmund Halley (1656–1742) angol csillagászról kapta, aki pontosan leírta viselkedését és megjósolta visszatértét. A Kuiper-övből származó üstököst 75-76 évente lehet megfigyelni. Ez az egyetlen, amit rendszeres időközönként a Föld felszínéről szabad szemmel is jól meg lehet figyelni és az egyetlen, amelyet egy emberöltő alatt kétszer is meg lehet csodálni. Az üstökös megjelenéseit az írott történelem korában is rendszeresen lejegyezték már I.E.240-től kezdve. Feljegyzések voltak az ókori kínaiak, babilóniaiak, valamint a középkori európai szerzetesek irataiban is. A fényképezés korában való első megjelenése 1910. tavaszára esett, amikor már készültek a kornak megfelelő, de jelenleg már elég elmosódott felvételek. Következő megjelenésére 1986. tavaszára esett, amikor 5 űrszonda is egyszerre vizsgálta. Az akkor készült mérések alapján a Halley magja főleg vízjég, kb. 53 óránként fordul meg a tengelye körül és vékony, sötét réteg borítja. A földfelszíni megfigyelését ekkoriban már komolyan akadályozta a városokban tapasztalható erős fényszennyeződés is, valamint az, hogy a pálya aránylag messze vitt a Földhöz képest.

Halley

(Kép eredetije: https://www.quora.com/What-did-Halley%E2%80%99s-Comet-look-like-when-it-was-seen-from-Earth-in-1986-and-when-could-we-see-it-again)

A Halley legközelebbi visszatérése 2061. július végén várható.


Jelen cikkben az utolsó kategóriát a meteorok, illetve meteoritok jelentik. Az eddigi apróbb objektumokhoz hasonlóan ezen kövek is az űrben száguldó objektumok. Nincsen látványos csóvájuk, csak a Földbe (vagy más bolygóba) csapódnak. Ha egy ilyen repülő kő beleérkezik a Föld légkörébe akkor meteorról beszélünk, ám ha el is éri a felszínt, akkor meteoritról van már szó. Becslések szerint a bolygóképződésből visszamaradt anyagnak tekinthető meteorokból pár ezer tonna hullik naponta a Földre, de ezek elenyészőnek tekinthetőek a Föld össztömegéhez képest. Az űrből származó részecskék nagy része szemmel egyáltalán nem érzékelhető, ún. mikrometeor. Ezek, valamint a kicsit nagyobb méretűek is jellemzően elégnek bolygónk légkörében, mivel a meteor anyaga a légkörbe érve a súrlódástól felhevül és rövidesen izzani kezd. Ennek következtében a többségük teljesen elpárolog, mialatt mozgási energiája hővé alakul át. A kisebb méretű kövek átlagosan 120-140 km magasságban felvillannak, de ez nem az égés következménye. A fény nagy része ugyanis a meteor előtt összetorlódó levegő világításra gerjesztett molekuláiból származik. A légkörben elégő kövek mérete a pár milliméterestől a pár centiméteresig tart, míg súlyuk pár mg-tól pár grammra tehető.

A gondot a nagyobb kövek okozhatják. Becslések szerint ezekből évente 30-50 hullik a föld felszínére. Ezek becsapódáskor már megérdemlik a meteorit jelzőt. Van pár centiméteres kis meteorit, de volt példa több tonnásra is. Ezek között az egyik kb. 50ezer éve csapódott be a mai Arizona (USA) területére és létrehozta a km-nél nagyobb átmérőjű Barringer-krátert. Ez látható a lenti képen is.

Barringer-kráter

(Kép eredetije: https://apod.nasa.gov/apod/ap090811.html)

Arra is van példa, hogy egyik bolygóba becsapódás akkor erejű, hogy rengeteg törmeléket lök ki a környező űrbe. Ezek közül időnként pár darab elér egy másik bolygót. Az alábbi képen a "Fekete Szépség" néven ismert kb. 320 grammos meteorit látható, amely 2,1 milliárd éve formálódott a Marson, majd egy ottani becsapódás kilökte a világűrbe és később becsapódott a földi Szahara sivatagba, ahol 2011-ben találták meg.

Marsi meteorit

(Kép eredetije: https://www.nasa.gov/mission_pages/mars/news/mars20130103.html)

A nagyobb meteoritok nagyobb gondot is okozhatnak, főleg ha a nagyobb tömeghez nagy sebesség is társul. Ilyenkor a sebesség és a tömeg szorzataként kiszámítható lendület (impulzus) szó szerint gyilkos erejű is lehet. Az alábbi, főként autók fedélzeti kameráiból összevágott film az oroszországi Cseljabinszk mellett 2013.febr.15-én becsapódó meteoritot mutatják be. Érdemes hanggal nézni!

Ennél a kiválóan dokumentált esetnél is sokkal nagyobb volt 1908.június 30-án reggel a szintén Oroszországban, Szibéria középső részén lévő Köves Tunguzka folyó melletti becsapódás. Az akkori meteor egészen laposan lépett be a légkörbe (5-22 fok között valahol), ahol 4-500 km-t tett meg, majd kb. 6-8 km magasságban végül felrobbant. A robbanás ereje kb. 1000-szerese volt az 1945-ben Hirosimát elpusztító atombomba robbanásának. A robbanás a helyszínen lévő állatokat hamuvá égette, 30 km-es körzetben minden fát gyökerestül kitépett, de még a 65 km-re lévő Vanavara település házainak ajtóit és ablakait is betörte. A teljes tajgai növényzetet letarolta, de még a robbanástól kb. 500 km-re lévő transz-szibériai vasúton utazók is igen fényes fénycsóvára lettek figyelmesek, melyet erős robbanás követett. A robbanás okozta elektromágneses sugárzás az epicentrumtól kb. 50 km-re lévők bőrét is megperzselte, a lökéshullámot forrónak érezték. A robbanás hangját kb. 500 km-re is tisztán hallották. Sajnos nem fordítottak túl nagy figyelmet az eseményre, mivel egyrészt a mindentől messze lévő Szibéria közepén történt, másrészt hamarosan kitört az orosz forradalom, amely minden tudományos kutatást elzárt. Bár nagyon sok elmélet született a Tunguzka-meteorról (UFO-balesettől kezdve antianyag vagy mikroméretű fekete lyuk robbanásáig), de valójában még most sem lehet tudni, hogy pontosan mi is történt akkor és ott. A lenti képen a környező erdők egy kis része látható.

Tunguzka meteorit

(Kép eredetije: http://www.historyrundown.com/4-most-ridiculous-theories-about-the-tunguska-event/)

A földtörténeti korokban bizonyossággal volt már ilyen esemény, például egy ennél sokkal nagyobb becsapódás vethetett véget a dinoszauruszok korának kb. 65 millió éve. A kb. 10 km átmérőjű meteor 22 km/mp sebességgel érkezhetett. (=79200 km/h) A robbanás ereje felért 300 millió atombomba robbanásának erejével. A légkörbe került por és hamu pár héttel a robbanás után betelítette az atmoszférát, miáltal a napfény hónapokra eltűnt. Ehhez járult a rengeteg felszabadult gáz, például 325 gigatonna kén. Az akkori kellemesen forró hőmérséklet 3 évre kemény télire fordult, ráadásul az új gázok miatt a lélegzés is nehézzé lett. Így az akkori növények nagy része kihalt, de az állatok nagy része is elpusztult. A dögevők kicsit tovább húzták, de a prédák eltűnése után ők sem húzták sokáig. A becsapódás nyomán keletkezett kb. 180 km átmérőjű dupla falú kráter a mai Yucatán-félsziget mellett a tenger alatt van. (

Az ilyen és ehhez hasonló becsapódások a mai Naprendszerben sem tűntek el teljesen. 1994.júl.16. és 22. között csapódott be a Jupiter atmoszférájába a Shoemaker-Levy 9 üstökös, melyet óriási csillagászati érdeklődés övezett. Az üstököst már régebben darabokra törte a Jupiter, így ezek meteoritokként csapódtak be. Az egyes darabok mérete kb. 2-3 km lehetett, míg sebességük 60 km/mp körüli volt. (=216ezer km/h) Bár a becsapódások a Jupiter déli féltekéjének sötétben lévő oldalán történtek, de a nyomokat még hónapokig látni lehetett a Jupiter felhőzetén. Az alábbi fényképen a becsapódások nyomai láthatóak.

Shoemaker-Levy

Mivel a becsapódást jó előre lehetett tudni, ezért az összes lehetséges földi eszközt a Jupiterre irányították és alaposan dokumentálták. A képekből és a mérésekből rengeteg újat lehetett megtudni a Jupiterről és a felhők szerkezetéről. A Galileo űrszonda mérései alapján a becsapódás következtében keletkezett tűzgolyó az ottani átlagos -143 oC-os hőmérsékletet 24000 fokra növelte, de ez pár perc alatt visszahűlt 1200 oC-ra. A tűzgolyó magassága kb. 300 km volt.

Ez a becsapódás megerősítette a Jupiter szerepét, mint az űrtörmelék „porszívója”. A kisebb üstökösök és aszteroidák nagy részét a bolygóóriás felfogja és egész egyszerűen ütközéssel elnyeli. Ha a Jupiter nem lenne, akkor a becslések szerint 6-8-szor gyakoribbak lennének a dinoszauruszok korának végét jelentő óriási becsapódások, tehát a földi életformák sokkal gyakrabban tűnnének el.

Szerencsére egyre több autóban van fedélzeti kamera, amely elsősorban a közlekedés közben történteket rögzíti, de másodsorban segít az égen történteket is rögzíteni. Ráadásként számítani lehet az időjárási kamerák egyre növekvő mennyiségére is. Ilyen lehet az égen áthúzó fénycsóva, amit egy meteor légkörben való elégése okoz.

Ilyen, az égen áthúzó tűzgömböt rögzített egy Fejér megyei kamera 2021.okt.20-án:

Hasonlóan látványos tűzgömböt rögzített Fonyódon a Várhegyi Kilátó kamerája 2020.szept. 4-én este:


Amikor gyermekkoromban tanultam a Naprendszer bolygóit, még 9 volt belőlük, mert a Plutót is bolygónak tartották, ám a Nemzetközi Csillagászati Unió 2006.aug.24-én új kategóriát alkotott, nevezetesen a törpebolygókat, amelybe aznap besorolták a Plutót is.

Viszont a Naprendszer külső peremén, az ott uralkodó sötétben még lehetnek meglepetések! 2021-ben hatéves kutatómunka végére tettek pontot csillagászok, akik egy projekt keretében hat éven keresztül 461 Neptunuszon túli objektumot azonosítottak. Ezek között többnek is olyan furcsa a pályája, ami egy eddig ismeretlen, rejtettobjektum jelenlétére utalhat. Ez lehet a Naprendszer eddig soha nem látott kilencedik bolygója. Egyes elméletek szerint ez a távoli bolygó a Földnél akár 5-10-szer nagyobb is lehet, ám létezését mind a mai napig nem sikerült kétséget kizárólag igazolni. Az új megfigyelés a Dark Energy Survey nevű égboltfelmérési program keretében valósult meg. A hivatalosan 2013-ban kezdődött, az égbolt kb. 1/8-át lefedő projekt célja a különféle galaktikus struktúrák vizsgálata, benne a sötét anyag keresése volt.

A tanulmányban szereplő objektumok közül a legközelebbiek 30 CSE-re találhatók és mindannyian a Naprendszer legkülső régiójában keringenek. A tudomány eddig összesen nagyjából 3000 ilyen, Neptunuszon túli objektumot azonosított. Közülük a két legismertebb égitest a Pluto és az Eris törpebolygók, valamint a sok apró törmeléket (is) tartalmazó Kuiper-öv is.

Neptunuszon túli objektumok,

(Kép eredetije: https://en.wikipedia.org/wiki/Trans-Neptunian_object)

A fenti tanulmányban ismertetett több száz objektumot még senki sem írta le részletesen. Ezek közül kilenc olyan égitestet is azonosítottak, amelyek pályájuk alapján 150 CSE-nél messzebb keringenek a Naptól. (Emlékeztetőül: 1 CSE = Nap-Föld távolság) Ezek közül négy is olyan, amelynek pályaháborgásaiból feltételezhető egy nagyobb, eddig ismeretlen objektum, az esetleges Naprendszer szélén lévő, kilencedik bolygó létezése. A bemutatott eredmények azért is izgalmasak, mert a projekt eredeti feladata nem a Neptunuszon túli objektumok keresése volt, ennek ellenére az összes, eddig felfedezett igen távoli objektum 20 százalékát ez a kutatóprogram találta meg.

A Kuiper-öv azért is érdekes, mert az ott található több százezer apróbb-nagyobb objektum igen sok érdekességet rejthet a Naprendszer korai korszakából. Hivatalos meghatározás szerint a fő régió belső széle kb. 30 CSE-re van, míg a külső pereme kb. 50 CSE-re. Ez mellett vannak ún. szórt objektumok, amelyek egy külső korongban terülnek el kb. 1000 CSE távolságig, ráadásul egyes testek még ennél is messzebb keringhetnek.

Eddig több, mint 2000 Neptunuszon túli objektumot katalogizáltak, ami a csillagászok becslése szerint a valóban létező objektumoknak csak igen kis részét képezhetik. Mérvadó becslések szerint az itteni objektumok a több százezres számot is elérhetik, ráadásul ezek mérete meghaladhatja a 100 kilométert. Azonban az itt található anyag össztömege kb. a Föld tömegének 10%-át teszi ki.

A Kuiper-öv valószínűleg a Naprendszer keletkezésekor formálódott. Az ottani anyag maga is összeállt volna egy bolygóvá, ha nem lenne ott a Neptunusz, aminek gravitációs hatása ezt lehetetlenné tette. (Hasonlóan a Mars és a Jupiter közötti aszteroida-övhöz.) A Kuiper-övben mostanában található anyag az eredeti, keletkezéskori anyagmennyiség tört része lehet, mivel a többit a négy óriásbolygó (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) eltérítette. Ma a Kuiper-öv lassan erodálódik. Az ott maradt tárgyak időnként összeütköznek, így kisebb tárgyak maradnak, illetve por, amit az állandó napszél kifúj rendszerünkből.

További részletes információk (angolul): https://solarsystem.nasa.gov/solar-system/kuiper-belt/in-depth/

 

 

Felhasznált források:

© TFeri.hu, 2018. máj.
Felújítva: 2021.aug. és 2021. dec.