T. Tamás Ferenc: Az angol kislány
Megjelent a Délibáb Magazin 2021. őszi számában!
A Cserhát Művészkör 2021.őszi pályázatán Prózai Nívódíjban részesült.
Megjelent a Kláris Magazin 2023. januári számában!
Emlékszel, hogy az utolsó ölelkezésünket egy mentő szirénája tépte szerteszét?
Államvizsga utáni délután volt. Sikeres lett mindkettőnknek és vége volt az egyetemnek. Te a szüleidnél akartál pihenni pár hetet és én is nagyon fáradt voltam. Búcsúztunk – talán örökre. Arcodon egy kényszeredett mosoly volt és még egyet intve elmentél a metró felé.
---------
Ez vizsga elméletileg a tanulmányok lezárása lett volna, de a gyakorlatban sajnos nem így alakult. Egy könnyűnek tűnő bizottsághoz iratkoztunk fel, csupa olyan tanárhoz, akiket szerettünk és becsültünk. Maga az anyag durván rengeteg volt, így a mi felkészültségünk mellett igen sok múlott a vizsgabizottságon is. Aztán "A Vizsga" előtti reggel tudtuk meg, hogy a kedves és aranyos vizsgaelnökünk megbetegedett és helyére mindannyiunk gyűlölt és véreskezű professzorát sorolták be. Ő rengeteg embert buktatott meg és szó szerint gyönyörét lelte a vizsgázók kínzásában. A jelentkezésen már nem lehetett változtatni, mi pedig csak álltunk a tanszéki tábla előtt és egymásnak dőlve sírtunk. Tehetetlenek voltunk és tudtuk, hogy a holnapi vizsga nem lesz meg. Így állásunk sem lesz, sem boldogulásunk, sem további életünk.
A kollégiumba visszaérve könnyes szemekkel egymásra néztünk és megtörtént, ami eddig soha: óvatosan szájon csókoltalak és te nemcsak viszonoztad, hanem vállamat átölelve elhalmoztál csókokkal. Mindig is barátodnak tekintettem magamat, aki történetesen nőnemű, de soha nem éreztem szerelmet irántad. Akkor és ott, abban a reménytelen, kilátástalan helyzetben testestül-lelkestül megkívántalak. A liftben felfelé menet még igyekeztünk türtőztetni magunkat, de a pici kis kollégiumi szobába beérve már nem volt, mi gátat szabjon vágyainknak – szenvedélyesen, ész nélkül szerettük egymást. Nem igazán tudom, hogy jutottunk el az ágyba, de addigra már nem volt rajtunk semmilyen ruha sem. Jól tudtuk, hogy számunkra nincsen holnap. Úgyis kirúgnak! Azon a délután és éjjel viszont folyamatosan szeretkeztünk – dühösen és esztelen szenvedéllyel, semmire sem gondolva. Úgy éjfél körül surrantál ki szerelmi légyottunk szobájából, hogy legalább pár órát próbálj meg aludni a másnapi államvizsga előtt.
Reggel kilenckor pedig talpig csinosban álltunk az államvizsga bizottsága, közte a kegyetlenkedéseiről hírhedt professzor előtt és csak reszkettünk. Közepesen nehéz tételt húztunk mindketten és normális hangon elő is adtuk mindazt, ami a papírcetlin szerepelt. Érzésem szerint elég jól beszéltünk mindketten, de nála ez semmit sem jelentett. A kegyetlen prof. csak bólogatott – hozzá sem szólt az egészhez. Fél egy és egy között végeztünk. Aztán jött a várakozás.
Délután háromnegyed hatkor volt az eredményhirdetés és teljes meglepetésünkre mindketten átmentünk: te hármassal, én négyessel. Lediplomáztunk. Életünk egy nagy fejezete végleg lezárult.
Az épület előtt összeölelkeztünk, amit egy mentő szirénája tépett szerteszét.
Államvizsga utáni délután volt. Sikeres lett mindkettőnknek és vége volt az egyetemnek. Te a szüleidnél akartál pihenni pár hetet és én is nagyon fáradt voltam. Búcsúztunk – talán örökre. Arcodon egy kényszeredett mosoly volt és még egyet intve elmentél a metró felé.
Egy jó hónap múlva kaptam tőled egy levelet, hogy beleszerettél egy angol pasiba és kiköltözöl hozzá Londonba.
Eltelt úgy tíz év. A munkahelyem elküldött valamilyen továbbképzésre éppen a régi egyetem épületébe. Az ódon falak felé sétálva nosztalgiával gondoltam vissza a régi időkre. Emlékeim hullámain ringatózó gondolataimat egy véletlenül nekem szaladó kislány szakította félbe. Egy szóval angolul elnézést kért, majd ment tovább. A kislánynak olyan gyanúsan ismerős vonásai voltak – mintha kicsit rám hasonlított volna. De ez lehetetlen!
Te ott jöttél mögötte és rám nézve csak álltál földbe gyökerezett lábbal. Ezért volt annyira ismerős az a kislány! A te lányod volt! Kérdő tekintetemet látva mellém lépve óvatosan felém suttogtad:
- "Nemrég múlt kilenc éves. Kérem, ne árulj el!"
A kislány rád nézve eredeti londoni kiejtéssel folytatta. Szavai örökre belém égtek:
- "Anya! Mi a baj? Miért sírsz?" – majd rám nézve folytatta – "Ő az, akiről annyit meséltél? Ő az én magyar édesapám?"
Pár lépéssel mögötted jött egy magas, vörös hajú pasas. Éppen fagyit hozott a családjának: nektek.
T. Tamás Ferenc, 2019.febr.