T. Tamás Ferenc: Miért utálok táncolni?
 

Megjelent a Jelek 2020 irodalmi antológia kötetben (2021. febr.)

Sokan tudnak és még többen szeretnek táncolni, de én nem tartozom közéjük. A válaszért vissza kell menni vagy 40 évet, a gyerekkoromba.

Szóval, az általános iskolában egy átlagos osztályba kerültem, ahol gyorsan kiemelkedtem egyrészt magasságom, másrészt sajnos hasam mérete miatt. Mindig is jó tanulónak számítottam, de ez más lapra tartozott. Az első három osztály így csendben és nyugalomban eltelt. Aztán jött egy városi tanácsi határozat, hogy a csökkenő gyereklétszám miatt az addigi három osztályból kettőt kell csinálni a következő évben. Ez minden pedagógiai elvnek ellentmond! Látszik, hogy már az akkori városi elöljáróknak sem volt fogalma az iskolák világáról, ahogy most sincs.

Szóval, megcsinálták az összevonást és én a gyenge tanulók közé kerültem, a 4.B. osztályba, pedig eredményeim miatt simán ott lehettem volna a 4.A. osztály éllovasai között. Erre az egy évre ráadásul kaptunk egy új tanítónőt, aki ebből a lesajnált osztályból ki akart hozni valami különlegest. Ez nagyon jó ötletnek tűnt, hiszen meg kellett mutatni a nagyképű 4.A-nak, hogy mi is vagyunk valakik. Tanulmányi versenyekről persze szó sem lehetett, hiszen nem volt nálunk jó tanuló, bár én a matek versenyeken rendszeresen elég jól szerepeltem, de ugye egy fecske nem csinál nyarat.

Így Edit néninek eszébe jutott, hogy csináljunk egy tánccsoportot, amibe persze kötelezően be kellett lépni mindenkinek, akit Edit néni kiválogatott. Én, mint az osztály legmagasabb fiúja, nem maradhattam ki. Hiába mondtam, hogy semmilyen ritmusérzékem nincs, viszont iszonyú falábam, az van; de a tanítónő hajthatatlan volt. Mindenáron ott kellett lennem első táncosként!

Szeptember végén kezdődtek a próbák, amiket ő maga vezetett. Heti kétszer próbáltunk, mindig ebéd után. Ez nekem azért is rossz volt, mert nem voltam menzás, így mindig mehettem vissza a suliba. Ráadásul az egyik próba idejére esett az a matematika szakkör, amire nagyon szerettem volna elmenni, de ezt a tanítónő kerek-perec megtiltotta.

Az gyorsan kiderült, hogy valami népies táncot adunk elő: egy bonyolult lépéseken alapuló magyar táncot. Nekem egyáltalán nem ment: állandóan tévesztettem, mindig elvétettem, örökké kiestem a ritmusból. A másfél-két órás próbák után alig kaptam levegőt a kimerültségtől, még sírni sem volt igazán erőm. Október közepén már rettegve vártam a próbákat. A többieknek úgy-ahogy ment a dolog, de én iszonyú béna voltam. Sírva könyörögtem, hogy hadd ne kelljen csinálnom, de a „drága” Edit nénit semmi sem hatotta meg. Szüleimet is kérleltem, hogy ne kelljen többet mennem, de ők is csak visszazavartak és még jobban erőltették a dolgot.

Egyik napon úgy október vége felé kicsit belázasodtam, így kóválygott a fejem, de a suliba bementem, hiszen szerettem tanulni. Aztán már a táncpróbán szóltam hogylétemről és mondtam, hogy aznap sajnos aznap nem tudok táncolni. Na, akkor kaptam az első pofont a tanítónőtől. „Hogy képzelem ezt? Mit hiszek én?” Meg a többi válogatott szidás. Összeszorított foggal, de végigcsináltam a délutánt. Hazamenve másnap reggelig aludtam.

Mivel alig egy hónap volt hátra a versenyig, ezért sajnos heti három próba lett. November elsején délután megint elvétettem az egyik fordulót, így kaptam egy akkora pofont, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Kóválygott a fejem, de muszáj volt folytatni – hol voltak akkoriban még a diákjogok?! Onnantól ha délután nem vétettem semmit, akkor másnap délelőtt megszólalhattam, de ha bármit is elvétettem, akkor jött a kiadós pofon és a másnapi kötelező hallgatás. Hát, őszintén szólva igen sokszor voltam némaságra kárhoztatva…

Két héttel a verseny előtt Edit néni már folyamatosan szidott minket és minden apróságért lehordott a sárga földig. Felnőtt fejjel immár én is tanár lettem, de máig nem értem, hogy ez az önfejű, hisztis, agresszív nő hogyan maradhatott meg a pedagógusi pályán. Szerencsétlen párom, az osztály legnagyobbra nőtt lánya sokat vigasztalt a kapott pofonok miatt, de ő sem tudott sokat tenni ellenük. Persze mások is kaptak néha 1-2 nyaklevest, de a lényeg én voltam, az első táncos. Tehát én kaptam messze a legtöbbet.

A verseny előtti héten volt olyan próba, hogy 3-4 pofont is kaptam és már a párom is sírt tehetetlenségében. Pedig csak azért vétettem el a lépéseket, mert a frissen kapott fellépő ruha csizmája rettenetesen törte a sarkamat. Másnaptól alaposan kibélelt csizmában roptam a táncot, bár a lábam attól még fájt.

Eljött a várva várt verseny! Edit néni idegesebb volt, mint valaha. Nagy nehezen összehoztuk a koreográfiát úgy, hogy mindenki mosolygott. Még a tánc utáni meghajlás is megvolt! Kivételesen egy lépést sem rontottunk el, pedig ilyen még egyetlen próbán sem volt. A hibátlan előadás után mosoly, meghajlás, vége. Levonultunk. A tanítónőnk persze folyamatosan korholt a hibáinkért, amit ő látni vélt. Engem a változatosság kedvéért csak leszidott, valamiért a pofozás most kimaradt. Az eredményhirdetésen kiderült, hogy az elsők lettünk. A 4.A. osztály csapata meg helyezetlen maradt. Győztünk!

Azt hittem, hogy ezzel végre vége a kínjaimnak. De csalódnom kellett, hiszen első helyezettként bejutottunk a megyei versenyre, így hétfőn kezdődtek az újabb próbák. Minden mozdulatot tökéletesíteni kellett és minden mosolyt, meghajlást újra és újra át kellett venni.

A többi fiú jól járt, hiszen ők tudták nézni az én mozdulataimat, amit csak le kellett utánozni, de én kit nézzek? Hová forduljak? Közben utánaolvasva megtudtam, hogy a magyar néptáncban felszabadultan lehet ropni és bőven lehetnek egyedi, táncosok által kitalált elemek is. Így tudtam meg, hogy örömmel szoktak táncolni. Ezt nem hittem el! Öröm, boldogság, egyedi elemek!? Én nem tudtam felszabadulni soha, egy pillanatra sem – teljes rémálom volt az egész! A koreográfia akkor és ott szigorúan tartandó volt. A tanítónő hozzáállását sem értettem, hiszen soha nem dicsért vagy emelt ki pozitívan senkit, hanem mindig csak szidott és legorombított kivétel nélkül mindenkit. A pokolba kívántam az egészet! Az állandó stressztől elkezdtem fogyni és délelőttönként még jobban bezárkóztam a magam kialakította matek-központú világomba. Ezzel a tanítónővel egy percet sem akartam közös légtérben lenni, de ott volt sajnos az egész nap - vele! Érdekes módon viszont a pofonok mennyisége csökkent a városi siker óta, hiszen néha már volt olyan hét is, hogy csak egyet kaptam.

Március közepén volt a megyei verseny az alig egy órányi autóbusz-távolságra lévő megyeházán. Már előző nap kóválygott kicsit a fejem, de azért mindent végigcsináltam hibátlanul. A verseny napjára viszont kicsit belázasodtam és sajnos hánytam is. Nagy volt a baj, de egy lázcsillapító meg pár pohár víz segített. Enni sajnos nem tudtam, mert féltem, hogy rögvest kijön belőlem. Megcsináltuk az újabb fellépést összeszorított fogakkal, hibátlanul. Volt mosoly, meghajlás, taps. Függöny. Lementünk a színpadról. Ott aztán kiment alólam a talaj. A fáradtságtól és a kimerültségtől összeestem. Nálam, az erős és masszív fiúnál soha nem volt ilyen. De akkor kimaradt pár perc.

Néhány gyorsan összetolt széken eszméltem arra, hogy a párom lassan ébresztget és megpróbál megitatni. Azt már csak a szemem kinyitása után láttam, hogy csupa könny a tekintete: a kedves Edit néni őt pofozta fel azért, hogy én össze mertem esni. Amikor magamhoz tértem és feltápászkodtam, akkor persze én jöttem. Az első pofon még fájt, utána már nem érdekelt. Csak ne a szerencsétlen páromat pofozza fel én miattam!

Eredményhirdetéskor aztán kiderült, hogy a megyei versenyt is megnyertük. Jaj! Mi lesz itt az országosig? Nem tudom, hogy miért, de abban az évben kivételesen elmaradt az országos forduló és ezt már rögtön hétfőn reggel megtudtuk, így reméltük, hogy vége a kínzásnak. Ám a megyei tanács kárpótlásul rendezett egy gálaműsort május közepén, ahol megint fel kellett lépnünk. Alig párat próbáltunk, mivel szerencsénkre Edit néni ezt már cseppet sem vette komolyan. Összeszorított foggal, de megcsináltuk ezt is. Nyitott téren lévő színpad. Rekkenő hőség. Hibátlan előadás. Mosoly. Meghajlás. Vége.

Akkor, 10 évesen valami összetört bennem. Nagy néha rávesznek, hogy táncoljak. Jó, inkább rákényszerítenek, mivel magamtól ilyet soha többé! A táncparketten soha nem tudom elereszteni magamat. Nem tudok szívből táncolni, mert még most, őszbe csavarodó fejjel is érzem a kapott pofonokat. Soha nem vagyok vezértáncos, vagy hogy is hívják mostanában. Mindig nézem a többiek lábát és megpróbálom leutánozni. Nem igazán sikerül. Ha számolom az ütemet, akkor ki tudom matematikázni a lépések sorrendjét, hiszen az is csak egy algoritmus. De magamtól soha nem megy – az a hajó végleg elment.

Maradt a lényeg: Hibátlan előadás. Mosoly. Meghajlás. Vége.

Ja, és most már soha nem ájulok el…

T. Tamás Ferenc, 2018. aug.