T. Tamás Ferenc: Fekete-fehér képzelet

Egy csendes fülledt délután,
Lassanként sétálok az utcán.
Az emberek fel-le járkálnak,
Hallgatják énekék a madárkáknak.

Az egyik lakás nyitott ablakából,
Zongora bizonytalan hangja szól.
Talán egy gyerek tanul klimpírozni,
A zongora billentyűin eligazodni.

Eszembe jut gyerekkorom messzesége,
A szülői lakás prűd egyszerűsége.
Akkoriban akartam zongorán tanulni,
De szüleim nem hagyták erre időmet pazarolni.

Mennyit ábrándoztam a hangszerről,
Álmaimban titkon remélt zenei sikerről.
Ám nekem csak a matematika maradt,
Amit a zord képletek szabta valóság uralt.

Éjszaka titkon álmodtam szépséges zenéről,
A világ legszebb hangú hangszeréről.
Aztán reggelre felriadva várt a zordság,
A mindennapok szabta keserű valóság.

Egyetemistaként lett egy új barátom,
Aki szépen pötyögött ezen a varázson.
Pár egyszerű szólamot megmutatott nekem,
Hogy kicsit játszhassak a vágyott hangszeren.

A gyerekkorom már sok évtizednyi távolban ködlik,
De régi zongorista vágyam néha még előtűnik.
Álmomban oly’ gyakran előtör a fekete-fehér,
Melyen játszik a hosszú ujjú, kifinomult kéz.

Álmomban előtörnek az akkordok,
Amit én szende ifjúként gyakorlok.
De ez nekem nem adatott meg soha,
Pedig gyerekkorom nem volt mostoha!

Mostanra már ötven éves elmúltam,
A gyerekkori vágyaim sorra feladtam.
De, amikor zongora hangja fülembe elér,
Álmodozó lelkem még titokban remél.


T. Tamás Ferenc, 2023.ápr.