T. Tamás Ferenc: U’ther fényénél

sci-fi kisregény

Megvásárolható a Google Play áruházból is !

Az 1. rész megjelent a Holnap Magazin 2019. I. negyedévi számában.

1. fejezet: Indulás otthonról

Kora hajnal volt. Miida magától kelt fel. Bár apja azt mondta, hogy ma végre nyugodtan aludja ki magát, de azért sejtették, hogy ez nem nagyon fog menni. Még az ágy szélén ülve felvette trichon köpönyegét és nadrágját, majd kilépett a fényre. A S’Sol még nem kelt fel és még nem ontotta magából narancssárga sugarait. Az égre felnézve csak Kiotót és Denvert látta, de azok így is adtak némi fényt. A láthatár alján már éledezett U’ther hatalmas kékeszöld karéja, de ezt alig lehetett látni a látóhatáron úszó lilás felhők mögött. Jó mélyet szippantott a csípős reggeli levegőből, hogy most utoljára teletöltse tüdejét az otthon illatával. Bár az apja nem akarta, de ő mégiscsak odament a trichonok karámjához, hogy elbúcsúzzon kedvencétől, a kis Z’gontól. Amint közeledett a karámhoz, már rá gondolt és mire odaért a fából épült bejárathoz, már ott is volt a kis kedvence. Apja szerint a trichonok nem képesek gondolatolvasásra és ő akárhányszor bizonygatta ennek ellenkezőjét, nem hittek neki! Apja szerint a trichonoknak kiváló szaglásuk van és kész!
A kis Z’gont még rögtön születése után találta meg az erdő egy távoli pontján. Nemzőit vadászok ölhették meg alig pár napos korában. Azon a reggelen, amikor rátalált még alig maroknyi volt és igen fázott. Szerencsére volt Miidánál egy kis csupornyi trichon-tej, így adott az árva csecsemőnek pár kortyot. A kis árva bendői tömése közben hozzábújt és már akkor látszott, hogy ők szinte elválaszthatatlanok lesznek. A nemzői nélkül csak nehezen cseperedett a kis Z’gon, bár a világból sokat látott, hiszen Miida sokszor volt mellette és szerencsésen kinyílt a két alsó szeme. A harmadik, felső szemmel viszont voltak problémái – és őszintén szólva vannak most is. Ugye, a legtöbb trichon középső, avagy felső szeme 3-5 hetes korában kinyílik és onnantól már rosszkedvében képes mindenkire rátámadni. Nos, a kis Z’gonnál nem így volt. A harmadik szem alig-alig pislákolt nála és hát most sem volt valami szép nagy, de Miida így szerette. Őt így nehéz lesz eladni, ha majd apja szerint túl kell adniuk rajta. Bár mostanában az olyan semleges nemű trichonok, mint a kis Z’gon, nem túl sokat értek. Bőven volt belőlük! A kis Z’gon idővel jócskán megnőtt és lassan elérte a felnőtt méretét, mostanra már jócskán túlnőtte a két méteres hosszt és a súlya is bőven elkerülte a 300 kilót. Benyúlt a karámba, hogy megsimogassa a fejét, amit oly’ nagyon szerettek mindketten, bár apja soha nem merte volna ezt megtenni egyik karámbeli trichonjával sem. Amint hozzáért Z’gon fejéhez, szinte érezte a gondolatait. A hálát, a ragaszkodást, az örömöt, amit az immár felnőtt állat feléje sugárzott. Sokakkal ellentétben Miida szeretett beszélgetni a trichonokkal, de különösen ezzel a kis Z’gonnal. A kezét még az állat fején tartva elmondta neki, hogy ő most elindul vándorútra, hogy világot lásson, de azért igyekszik hazatérni. Z’Gon igen nyugtalan lett és most fájdalmat kezdett feléje sugározni. Miida megnyugtatta, hogy neki is hiányozni fog és kezét elvéve meghajolt az állat előtt, majd apja háza felé fordult, hogy még egyszer lássa, amikor meglepetésére az ajtóban ott állt az apja.
- Fiam! Még ne menj el! Szeretnék valamit adni neked a vándorútra.
- De apám! Bepakoltam némi élelmet, pár szerszámot és egy kis megtakarított pénzt a sajátomból. Mi kellene még?
- Fiam, hidd el nekem, ez még kevés! Gyere közelebb, hadd ne kelljen sokat mennem, nem nagyon bírják már öreg csontjaim. – Miida apja nem volt túl öreg, de igen gyenge volt, bár nem értették, hogy miért.
- Igen, apám, mit szeretnél? – remélte, hogy nem megint valami végtelen történetbe kezd bele legendás dédapjáról.
- Kérem, hogy menj a Duna felé. Ott, Kikötővárosban találsz munkát és megélhetést. Ne menj tovább, hacsak nem feltétlenül muszáj! Ha egy kicsit megszedted magadat, gyere haza, hogy átvedd tőlem a farmot.
- De, apám! Én az egész világot fel akarom deríteni! Dédapám nyomdokaiba akarok lépni és mindent szeretnék látni! Szeretném körbejárni a tengert és mindenfelé utazni!
- Fiam! Nagyon nyughatatlan a véred! Mindig is sejtettem, hogy így lesz. Ha ezt akarod, akkor menj! Nem tartalak vissza. De adnom kell neked valamit!
- Mit, édesapám? – visszalépett a házukba és kihozott valamit…
- Ezt! – mutatta meg a brionthur bundát.
- De, apa! Hiszen ez dédapa legendás bundája! Ez családunk egyetlen értéke! Többet ér, mint a fele trichon-nyáj! Ezt nem lehet!
- Figyelj, fiam! Amikor dédapád, az én nagyapám végleg visszament oda messzire, akkor adta nekem ezt a bundát.
- Igen, ezt számtalanszor elmesélted. Jól ismerem. A három rétegű vastag szőrmés bőr igen melegen tart mindig és a három fej fogaival szinte bármit el lehet vágni!
- Igen. De dédapádnak volt egy kívánsága, amit eddig nem mondhattam el. Azt kérte, hogy ha lesz a családban egy fiú, aki be akarja járni az egész világot és meg tudja simogatni egy trichon fejét bármikor, adjam oda neki ez a bundát. Mert ez kell a világlátáshoz. A messzi folyók partjainál ezzel tudsz elboldogulni, mással nem.
- De apa! Akkor nem marad semmi értéketek! Nem fogadhatom el!
- Ne tiltakozz, kár érte! Ez volt dédapád elmenetele előtti utolsó kérése. Ha jól emlékszem ezt mondta nekem: „A brionthur bundája mindentől megvéd! Legyen ez a világjáró utódomé!” Több szó erről ne essék! Vigyed – és menjél! A holdak fénye vezessen!
- Köszönöm apám! A holdak fénye legyen veled is! – ezzel elment. Még egy búcsú-pillantást vetett apja házára, valamint a karámban éledező trichonokra, majd tényleg útjára indult.

2. fejezet: Egy meglepő találkozás

Maga a vándorlás és az azzal járó rengeteg talpalás Miida számára nem okozott gondot, hiszen már többször is vitt apjával kettesben, illetve egyedül trichon-szállítmányt a közeli falvakba. Nem volt ritka a szekér, de az, hogy két betanított trichon húzta, az már ritkaságnak számított. A legtöbb ember szekerét kisebb és sokkal kiszámíthatóbb jószágok húzták, de az övéket trichon-farmerek lévén trichonok húzták. A vásározó útjainak hála többfelé ismerték őt is, bár többnyire szekérrel együtt szokott járni, míg most csak saját maga trappolt az úton.
Az első este egy kisebb erdő szélén köszöntött rá. Gyűjtött egy kis tűzrevaló fát, valamint némi ehető bogyót. Még nem akarta a gondosan elkészített trichon-húst megkezdeni. A lassan köréje telepedő sötétséget csak Kiotó világította meg, valamint haloványan ki lehetett venni a gyűrűk körüli két terelőholdat, Kijevet és Moszkvát. Kristálytiszta, hideg éjszaka ígérkezett. Messziről felrémlett egy magányos trichon-hím morgása, de ettől eltekintve szinte semmi sem zavarta meg a nyugalmat. Még csak aznap indult el, de már hiányzott neki a ház, az otthon!
Éjszaka középen kedvencével, Z’gonnal álmodott. Álmában megint érezte hármas szíveinek dobbanását, valamint megnyugtató morgását és hallani vélte gondolatait. Úgy hitte, hogy itt ül mellette, amire persze felébredt. A jó meleg brionthur-bundába begubózva valójában nem fázott egy cseppet sem, viszont nyugodtan nézegette az U’ther gyűrűjét, valamint két ikret, Moszkvát és Kijevet. Apja szerint ezek a holdak lassacskán összeszedik a bolygó gyűrűjének összes anyagát. Szerinte ez lehetetlen, hiszen mióta eszét tudja, a gyűrűk mindig ugyanúgy néztek ki, illetve hát az anyaguk mindig kavargott; de azért az ilyen szép csillagfényes éjszakákon, mint ez a mai is volt, sokszor elgondolkozott ezen. Az ég csillagfényében hiába kereste kedvenc fényes holdját, így inkább tovább aludt…
Másnap reggel a S’Sol jócskán az égen volt már, amikor felébredt. Rögtön az U’ther ég alján lévő sávjára nézett és már látta, hogy alaposan elaludt. Nem szeretett sokáig aludni, mert mindig is szerette a reggelek csípősségét. Útra kelve a Falu felé vette az irányt, melyet aznap este tervezett elérni.
Ahogy a Falu felé közeledett, egyre jobban idegesítette a magányos hímek nappali üvöltözése. Délután már igen közelről hallotta a jellegzetes, semmihez sem hasonló csatakiáltást. Tudta, hogy az öreg hím trichonok időnként elhagyják a saját falkájukat, hogy ezt-azt levadásszanak; ha pedig sikertelen lesz pár vadászat, akkor annyira legyengülnek, hogy egyszerűen elpusztulnak. Pedig a lények alapvetően növényevők voltak, csak néha szerettek egy kis húst is enni. Csakhogy a trichonok mindig azt a zsákmányt szeretik becserkészni, amelyik a legjobban fél, mivel vénségükre kiválóan megérzik az esetleges zsákmányállatok elméjének minden rezdülését. Amikor otthon őrizte ezeket a bestiákat, akkor tudta, hogy rendezett elme és nyugodt mozdulatok kellenek ahhoz, hogy hallgassanak parancsaira. De most, itt, a vadonban ezt nem is remélhette. Mindenesetre már úgy ment tovább, hogy keze ügyében volt a brionthur egyik agyara. Bár sok-sok esztendeje volt, hogy az állat meghalt, de az agyarai még mindig pengeélesek voltak.
Éppen egy kicsit sűrűsödött az erdő, amikor az egyik fa mögött meglátta ellenfelét, az öreg, magányos trichont. Sajnos az is meglátta őt! Amikor szemtől szembe néztek egymással, Miida jól látta, hogy ez a példány már igen öreg és elég sovány hím. Még 1-2 vadászata lehet hátra. Valószínűleg ő is tudja, hogy ha ezt az embert nem tudja levadászni, akkor neki vége van. Miida a szőrmebundáját megigazította és a szőrme takarásában kezébe vette az egyik agyart. Kerülgették egymást és méregették a másik erejét. Az öreg trichon akarta az embert, mert láthatóan éhes volt, de Miida is meg akarta ölni az ellenségét, mert nem akart vacsora lenni. Miida érezte elméjében a vadász minden idegének rezdülését. Érezte, ahogy az agyát igyekszik megfélemlíteni. Tudta, ha most egy picit is beengedi elméjébe a vadat, akkor könnyedén vacsora lesz. Veszélyesek az ennyire kiéhezett, öreg trichonok. Gondolatban megsimogatta otthoni kedvencét, Z’gon-t és kérte, hogy adjon neki erőt és kitartást a harchoz. Erre a trichon zavarodottan nézett rá szemeivel. Megint Z’gon simogatására gondolt és a szagára, amit mintha még mindig az orrában érezne. A trichon erre teljesen megzavarodott és veszettül ingatta fejét. Miida olyat látott, mint addig soha életében: ellenfele teljesen kinyitotta felső szemét és teljesen kidüllesztette. Miida látott már hasonlót otthoni trichonjaik között, de azok soha ennyire nem düllesztették ki szemüket. Most mintha egyenesen a fejéből hallotta volna a trichont és nem értette hogyan, de a trichon azt akarta tudni, hogy milyen volt Z’gon szaga. Miida gondolt a szagra és óhatatlanul visszagondolt kedvence megtalálására. Ekkor ellenfele mellé lépett és orrát kezéhez érintette. Miida bár még mindig kezében tartotta a brionthur tűéles agyarát, de már nem akarta megölni ellenfelét. Hagyta, hogy az öreg hím megszaglássza őt. Ilyen közelről látta csak, hogy ellenfele hatalmas volt, de nagyon idős. Úgy 350-400 kg lehetett és a sok hold fénye alaposan ráncossá tette a bőrét. Most, hogy már megérintették egymást, már tudta, hogy nem fogja megölni. Ekkor valahogyan a kérést érezte megfogalmazódni, hogy hol van ő, Z’gon? Ekkor már megértette, hogy ennek az öreg hímnek Z’gon volt az utóda. Megpróbálta elgondolni, hogyan került hozzá Z’gon és mit is csináltak, de inkább beszélt. A trichon leheveredett mellé, az orrát továbbra is Miida kezéhez érintette és így hallgatta a fiú elbeszélt gondolatait. Nem mindig tudta, hogy az öreg hím vajon tényleg érti-e amit ő mond, de azért még rendületlenül sorolta kettőjük történetét. Amikor befejezte, akkor megérezte az öreg hím háláját. Bár Miida elmondta azt is neki, hogy Z’Gon szelidített és megtalálása óra egy farmon él, de az öreg mindenképpen látni akarta. Erre elgondolta a hazafelé vezető utat és immáron békében elbúcsúztak egymástól.
Már felpislákoltak távolban a falu fényei, amikor Miida még mindig bizarr kalandján gondolkodott. Ő tulajdonképpen egy trichonnal beszélgetett gondolati úton. De ez eddig még soha sem sikerült, egyik állatukkal sem, de ezzel az öreggel igen. Azt nem állíthatja, hogy mindenben megértette az öreget, de jó kis páros voltak. Apja mindig azt kérte, hogy nehogy közel menjen a vad trichonokhoz, erre meg éppen mellette heveredett le az imént. Ilyen volt az ő apja: mindig óvatos, mindig gyanakvó. A mai kalandjától biztosan kiakadt volna!

3. fejezet: A Falu

Már csak a Kiotó világította meg az eget, amikor bekopogott a falu szélén álló házhoz. Nagyon fáradt volt és igen éhes. Kijött egy öreg, ráncos ember és kérdezte:
-    Mi járatban, fiam?
-    A holdak fénye legyen veled, gazduram! Fáradt vándor vagyok. Szállást kérnék éjszakára és ha akad, akkor egy kis eledelt is.
-    Gyere be! Akad itt mindkettő.
Ettek egy keveset, de a gazda csak nem tudta levenni szemét a brionthur bundáról. Csak megkérdezte Miidát, hogy miért így száll meg valaki, akinek ilyen gyönyörű bundája van? A vándor bevallotta, hogy ez családi örökségük és apja neki adta, hogy sikeres legyen az útja a messzi folyók völgyében is. Ebben maradtak és gyorsan elaludtak. Miida azért óvatosságból feje alá rakta a nevezetes bundát, nehogy véletlenül lába kéljen. Reggel aztán kapott még egy kis reggelit is, cserébe az öreg csak annyit kért, hogy vágjon már szét neki pár rakoncátlankodó szárított húst meg bőrt, amit Miida örömmel meg is tett.
A Falu már kezdett ébredezni: az emberek etették állataikat, pereltek egymással, meg bámulták az asszonyokat. Miida is jól megnézte a lányokat, hiszen mióta az anyja meghalt, azóta ő alig látott asszonyt. Valahogyan azt hitte, hogy az asszonyok csak otthon vannak, meg néha elmennek a vásárba, de ezen kívül semmit sem csinálnak. Apja soha nem vitt haza új asszonyt, de nem is mesélt soha semmit az asszonyokról, így ő nem tudott hova lenni csodálkozásában. Megkereste a piacteret, ahol ők is szokták árulni a trichonok húsát és bőrét, de ott most alig lézengett ember. Nem csoda, hiszen a vásár csak több nap múlva lesz soron. Ott álldogált a piac sarkában, amikor egy igen kacér lány leszólította.
-    Mit keresel itt, te fiú?
-    Én? Csak nézelődök! Miért?
-    Nem akarsz egy lányt? Alkalmi árat számítok fel!
-    Nem, dehogy! – és gyorsan továbbállt.
Szóval, ez egy olyan "utcasarki" volt, apja mondása szerint. Még köszönni sem tud illedelmesen! Olyan lány, aki némi pénzért bárkivel szerelmeskedik. Apja szerint neki is meg kell ismernie az asszonynépet és az asszonyok szerelmét, de nem így! Majd ki kell választania egy csendes, aranyos lányt, akivel békében leélhetik életüket. Ez lehet, hogy apjának elég volt, de neki nem! Ő kalandot akart. Bár asszonynéphez nem ért még soha, de egy ilyen utcasarkiból nem kért! Ahogy visszanézett, már látta, hogy az a kacér lány, már egy másik embert szólított le és vele egyezkedett. Csalódott. Ilyen kedvesnek látszó lány, hogyan lehet ilyen ócska utcasarki...
Sokat csatangolt a Falu utcáin és még többet nézelődött, amikor lassan megéhezett. A kovácsnál megállt a cégér előtt és látta, hogy hibásan írták fel rá a kovácsmester foglalkozását. Amikor szólt ezért a mesternek, az kérdőre vonta, hogy miért nem tetszik ez neki? Hiszen itt a Faluban csak pár ember tud olvasni és nekik eddig tetszett a felirat. Ő elnézést kért szószátyárságáért és odébbállt. Soha nem értette, hogy apja miért ragaszkodott hozzá, hogy tanulja meg a betűvetést és az olvasást is. A munkájukhoz csak a számolás kellett, ami elég jól ment. Az a két, régi, sok részre szétesett könyv alig mondott neki valamit. De azt azért élvezte, amikor kisfiúként a többieknek eldicsekedhetett azzal, hogy ő le tudja írni a nevét. Meg az is tetszett neki, hogy amikor már egyedül ment vásárba, akkor egy kis bőrkére apja felírta neki a vennivalókat és ezt ő egyből megértette. Itt meg megszólták tudományáért!
A holdak állásából látta meg a gyomra kongásából hallotta, hogy lassan ebédidő lesz. Betért hát az egyik fogadóba és leült. Egy alacsony, kicsit kövérkés lány állt eléje és köszöntötte:
-    A holdak fénye legyen veled, idegen!
-    Veled is, te lány!
-    Mit szeretnél?
-    Enni szeretnék valamit. Mit tudsz adni?
-    Tudsz olvasni? Akkor hozom az étlapot!
-    Persze, hozd csak! – ezen a kijelentésen a lány ugyancsak elcsodálkozott. Ezek szerint itt tényleg ritka volt az írástudás! Miidának tetszett a lány, mert ez végre illedelmesen köszönt, meg olyan kedves is volt!
Amikor kezébe került az étlap, akkor jót derült rajta. Ez ugyan egy fakereten kifeszített igen vékonyra kikészített trichonbőr volt, de az évek alatt sokan firkáltak rá ezt-azt. A trichonláb-csemege mellé például azt, hogy túlsütik. Meg több étel mellé is azt, hogy rossz vagy azt, hogy ehetetlen. A lány értetlenül nézett Miidára a kuncogása miatt, de Miida elmagyarázta jókedve okát és felolvasta az étlapot. Erre a lány nekiállt sírni és berohant a konyhába. Később, amikor apjával, aki a fogadó szakácsa volt, előkerült, elmondta, hogy ezt az étlapot még jóval az ő születése előtt készítette egy idegen utazó és azóta igen nagy becsben tartják. Azért adták Miida kezébe, mert látták rajta a brionthur bundát és ezzel akarták megbecsülni. Miida kért egy új bőrt és újra leírta az eredeti étlapot, immáron minden megjegyzés nélkül. Cserébe a fogadós ingyen vendégül látta. Miida ezt megint nem értette, mert a kovácsnál mihaszna tudománya itt milyen hasznos volt. Jócskán elmúlt dél, mire végzett az ebédjével és útnak indult a Duna felé.

Folytatás megjelent a Holnap Magazin 2019. II. negyedévi számában.

4. fejezet: Magányos utakon

Napokig vándorolt, de szinte senkivel sem találkozott. Ez a vidék egykor, még dédapja legendás korában tele volt emberekkel és apró falvakkal, de mostanra már igen kopár lett. Itt-ott még látott ugyan lézengő embereket, de azok is elég messze voltak tőle. Mintha kerülték volna a vele való találkozást, de ennek nem értette a miértjét. Ez állítólag a vándorok földje! De miféle föld ez, ahol senki nem fogadja a vándorokat?! Párszor még az eső is elkapta. Aztán a negyedik napon szembetalálkozott egy másik vándorral. Ő mondta el neki, hogy ezen a környéken szörnyű járvány pusztított úgy húsz-huszonöt éve. Állítólag egy nagyon sokat köhögő vándor járkált előtte itt, aki a falvakat kutatta, ám nem sokkal utána mindenki elkezdett köhögni, majd napok múltán igen sokan meghaltak. Sokáig temetetlen hevertek a holtak a falvakban, mert nem maradt senki, aki illően eltemesse őket, de aztán a vadak elszaporodtak és elintézték a munkát. Mostanra már megint mernek erre járni az emberek, de csak a bátrabbak. Mivel a vándor szerint Miida nem köhög, ezért rá sem hat a kór, ami oly’ sok embert megölt. Miida hiába gondolkodott, de erről a kórról soha nem hallott. Apjával ők legfeljebb a faluig mentek el, de tovább soha! Így már érthető volt, hogy apja miért nem mert soha messzibbre menni az árujával, bár neki soha nem mondta el félelmének okát. Miida azt tanulta apjától, hogy a réges-régi őseik mindig tudtak védekezni a járványok ellen, így azok soha nem irtottak ki egész falvakat, soha nem tettek terméketlenné földeket! De hová tűnt ez a tudás? Vajon elveszett ez is, mint oly’ sok minden az életükből? Miida meglehetősen okosnak tartotta magát, de ezt ő nem értette!

Nagyon lassan teltek a napok, főleg gyaloglással, néha egy kis élelem utáni vadászattal vagy keresgéléssel. Sokat nézte a S’Sol sugaraiban fürdő U’ther bolygót. Azt mondják, hogy nincsen rajta semmi föld, csak gázból áll; de ezt Miida nem tudta elképzelni. Hogyan lehet egy olyan bolygó, aminek nincsen felszíne, csak holmi gázból áll. Szerinte a legendás őseik tévedtek, amikor ezt mesélték. Mert ez csak mese, Miida szerint biztosan az! Napokig kereste kedvenc holdját, a fényes Budapestet, de csak nehezen találta meg, mert a vastag lila felhőkkel bújócskázott sokat. A holdak bentről kifelé – bár ezt minden gyerek fejből tudja: Kioto, Párizs, Terrana, Budapest, Denver, Kairó, London, Kijev, Moszkva, Sydney és Mumbay. Ráadásul Kijev és Moszkva között ott volt a fényes gyűrűrendszer, ami állítólag porból és kisebb-nagyobb kavicsokból áll. Az ő holdjuk a Terrana, ami ugye harmadik a sorban. Minden holdnak megvan a maga nevezetessége, de mindegyik gömb alakú és olyan szépek, főleg az esti S’Sol fényében. Gondolkodott azon is, hogyan lehet ilyen nehéz szavakkal elnevezni a holdakat, de nem jött rá sehogy sem. Egyik hold neve sem jelentett semmit, csak olyan furcsán idegen szavak voltak! Miért nem lehet valami ismertről elnevezni a holdakat, vagy legalább könnyebben kiejthető neveket adni nekik? Ha rajta múlna, biztosan átnevezné a holdakat, de ez apja és az összes ismerőse szerint szentségtörés lenne! De persze, ezért kiátkoznák az emberek, mert a „szent holdak” sérthetetlenek! De miért? Mióta van ez így? És miért?!

Már napok óta gyalogolt, amikor egyik este látott egy rianna-csapatot. Ez a térdéig is alig érő dögevő madár alapvetően félénk, de az éhínség néha előhozza és bár egyedül semmit sem ér, de csapatban veszélyes lehet, mivel így akár meg is támadja a magányosan kóborló vadat, vagy a vándort is. A rianna valaha ritka volt, mert a trichonok könnyedén irtották őket, de itt elszaporodtak - valószínűleg a nagy járvány miatt. Aztán amikor elfogyott az élelmük, akkor elkezdtek éhezni és egyre agresszívabbak lettek. A rianna-csapat elkezdett lassan körözni Miida körül és repülésre alkalmatlan szárnyukat csattogtatták. Szépen, lassan köröztek körülötte, egyre kisebb és kisebb körben. Nem tudta, hogy ez meddig fog tartani, de érezte, hogy előbb-utóbb támadni fognak. Ha most emberek közelében lenne, akkor egyszerűen segítségért kiabálna vagy futna inaszakadtáig, de ezen a mostanra kihalt vidéken ez nem járt volna eredménnyel. Helyette a ráterített bunda alján lógó három pengeéles agyarból kettőt megfogott a kezeivel és készült a rohamra. Több perce körözött már a csapat és a maguk trillázó módján sikoltozva igyekeztek megrémíteni ellenfelüket, amikor mintegy vezényszóra két oldalról egy-egy rihanna igyekezett belemarni a lábába, de az egyiket agyonszúrta a kezébe fogott agyarral, míg a másiknak csak a szárnyát szúrta át. Miida magában hálát adott a trichonok között kifejlesztett érzékeinek. Erre a többi rihanna hirtelen elfelejtette őt és halott, illetve sebesült társukra vetették rá magukat. Láthatóan már megvolt az aznapi betevőjük! Az hagyján, hogy dögevők ezek az apró csúfságok, de ráadásul kannibálok is – ez már sok volt Miida holdak szeretetével teli lelkének! Amint felnézett az égre, meglátta kedvencét, a felhők mögött éppen előbújó fényes Budapest holdat. Tudta, hogy most már szerencséje lesz!

Másnap egy hegyet látott maga előtt. Úgy számolta, hogy nem sokkal mögötte lehet a nagy folyó, ahová tartott. Éjszakára egy barlangba akart behúzódni, ami elég védettnek és jó tágasnak ígérkezett. Ahogy a dombon felfelé kaptatott, kisebb morgásra lett figyelmes. Aztán egy nagyobb, majd látta, hogy fent, a sziklaormon kapaszkodik valami kisebb állat. Nem tudott hirtelen mit tenni, de szeretett volna segíteni. Csak amint közelebb ért, akkor látta meg, hogy egy háromfejű kicsi brionthur bocs kapaszkodott a szikla oldalában. A szülőállat sehol sem volt, csak ez a kis kölyök maradt a barlangban egyedül és valahogyan leszédülhetett a hegy oldalán. Bár nagyon félt a felnőtt brionthurtól, de ezen a kicsin szívesen segített, mivel még túl pici volt. Alig látta meg még a holdak fényét pár napja. A sziklapárkány alá mászott és lendületet véve fellendítette a kis bocsot, majd ő maga is bemászott a barlangba. Egész életében csak kifejlett agyarú brionthurt látott, ilyen csöppnyi jószágot még soha, mivel ezek nem merészkednek elő. Ahogy nézte a fáradt, ijedt állat fejeit, megértette, hogy ez a cseppnyi kölyök vigasztalást szeretne. Bár a felnőttek tűéles és hatalmas fogai mellett a karmaik is életveszélyesek, de ennek a bocsnak még egyáltalán nem nőttek meg a támadófogai, sem a karmai. Ölébe vette a cseppséget és simogatta, csitítgatta. Az átélt izgalmaktól a pici gyorsan elszenderült, és elégedetten szuszogott az ölében. Miida semmiképpen sem akarta megvárni a szülőállatot, mert bár rettenetesen tartott a haragjától, de még annál is jobban félt a hatalmas fogaitól, így csendben odébbállt. Úgy látszik, hogy ma éjjel is a holdak fénynél kell aludnia, csak ne legyen eső, mert azt nagyon nem szerette.

Aznap sokáig szeretett volna menni, de nagyon gyorsan besötétedett és csak a gyorsan keringő holdak, a Kiotó és a Párizs pislákoltak az égen, ráadásul sok felhő is gyülekezett, ami még borúsabbá tette az éjjelt, így Miida az alvás mellett döntött újra a holdak szabad fénye alatt. Távol valahol egy brionthur üvöltött, talán elkapott valami állatot és most örömében bömböl. Miida elalvás előtt még azon morfondírozott, hogy az embereknél a férfiak helyezik bele a magvukat a nőkbe, hogy azok szülhessenek. De a Terrana holdon csak az ember ilyen furcsa! Minden fajnak három típusa van: egy hím, egy nőstény és egy semleges nem. Mindhárman kellenek a szaporodáshoz és fajonként eltérő, hogy ki neveli a világrajött kicsiket. A brionthurnál például általában a semleges nemű, de néha a hím vagy a nőstény. Vajon hol vannak a semleges nemű emberek? Mert soha nem hallott senkitől olyanról, hogy semleges nemű ember. De miért nincsen ilyen? Ez olyan furcsa!

A terep lassan átváltott lapossá, majd a növényzet is egyre sűrűbb lett. Harmadik nap aztán Miida elérte a nagy folyót. Hogy pontosan melyiket, azt nem tudta pontosan. Ha nem tévesztette el az irányt, akkor a Dunát, de ha tévedett, akkor ez a Mississippi. De elvégre mindegy, hiszen e két folyó egybefolyásánál van a Kikötőváros. Miida soha nem látott ennyi vizet egyszerre folyni. Persze, amikor a lila színű felhők elzokogták bánatukat, akkor volt náluk is víz bőven, de ennyi soha! A folyóból először is ivott egy jót, mert már elég szomjas volt, majd megpróbált valami ehető hús után nézni, mert már elege volt a folyópart közelében található fanyar gyümölcsökből. Sajnos itt az ő szárazföldi tudománya semmire nem volt jó, mert bár sokfajta hal volt a folyóban, de fogalma sem volt, hogy melyik ehető és melyik nem. Erről sajnos nem olvasott a könyveiben! Így kívánatosan nézte a folyó sekély partja mentén étvágygerjesztően úszkáló halakat, de csak ment tovább a folyás irányában. Aznap este ritka látványban volt része: egy csapatnyi trichon fürdött a folyóban és ha már ott voltak, akkor jócskán belaktak a halakból. Soha nem gondolta volna, hogy a náluk csendes és a víztől távol maradni igyekvő trichonok máshol ennyire kedvelik a vizet! Elgyönyörködött a csapatban és látta, hogy egy ekkora csapatban mekkora a béke, sehol sem egy ellentét. Bezzeg a farmjukon lévő trichonok! Azok között sokszor vannak ellentétek, amik időnként véres párviadalokba torkollnak. Talán a szabadon élő és jóllakott trichonok békések?! Ezt senki nem tudta eddig, vagy ha tudta, akkor soha nem mondta el nekik. Bár a trichonok többségének nyitva volt a harmadik szeme, így éberen vigyáztak a csapatra, de sokan önfeledten fürdőztek. A csapat a lakmározás után kiheveredett a folyó partjára, majd az őrök kivételével minden csapattag lustán pihent egyet a S’Sol lenyugvó sugaraiban melegedve. Miida szép nagy kerülőt vett, nehogy észrevegyék őt a trichonok és a jóllakottságuk ellenére is valamelyik ne akarja őt is megkóstolni.

5. fejezet: A Kikötőváros

Másnap már melegen sütött a S’Sol, ráadásul az U’ther is jól látszott a látóhatáron, tehát Miida hite szerint kedvező nap várható. Aznap délben el is érte a Kikötőváros szélét. Ahogy a házakat nézte, itt sincsenek nagyon bővében a pénznek. Szegényesek a házacskák, itt-ott van csak egy tekintélyt sugárzó nagyobb ház. Egyik ilyenbe bement és illedelmesen köszönés után megkérdezte az ott lévő fiatal lányt, hogy itt a városban hol lehetne munkát kapni egy vándorló legénynek, de a lány látva a brionthur bundát, azonnal a ház urához vezette. Ott aztán kifaggatták, hogy mit is akar egy ekkora úr itt. Miida biztosította, hogy ő nem álruhában utazó nagyúr, csak egy szegény trichon-farmer fia, akkor munkát keresni jött ide a Kikötővárosba. Meg is kapta: a gazda gyerekeit kellett írás-olvasásra tanítania, mivel ők igazi városi legények voltak, így nem akartak tanulni semmit a verekedésen és a lányok bosszantásán kívül. Ezért kapott is némi fizetést, de a gazda házában lakhatott és ehetett, így nem volt gondja semmire sem. A gazda gyerekei, a három ördögfióka, tényleg rosszak voltak. Miida sokan kínlódott velük, amíg megtanulták az ábécé betűit. A számokat bezzeg gyorsabban tanulták, mert közülük az vehette át apja üzletét, aki legjobban tudott számolni. Miida a gyerekek mellett pihenésképpen szeretett segíteni a gazda kereskedésében is, ahol bőven kamatoztathatta otthoni ismereteit, hiszen a piac és az alkudozás mindenütt ugyanúgy ment. Ráadásul a nyúzott trichon-bőröket és a csontokat mindig neki kellett felbecsülnie. Mivel ebben nagyon jó volt, ezért a gazdánál hamar komoly tekintélyre tett szert becsüsként. Házitanítóként viszont nem jutott sokra, mivel a három gyerek megneveléséhez minden létező fortélyra szüksége volt.
Több hónapot töltött el így a gazdánál, néha a Kikötővárosban sétált, persze főként a rosszcsont gyerekekkel. Sokszor nézte a nehéz árukkal megrakott folyami teherszállító bárkákat és azon tűnődött, hogy bárcsak ő is ott lenne valamelyiken, hogy elhajózhasson a Mississippin végig a Duna torkolatáig, majd egészen tova a Nagy Tengerig. Lassan a gyerekek is kezdték tisztelni, bár nem tanítóként, hanem becsüsként. Sokszor napokat töltöttek el a kereskedésben, ahol mindent megtanított nekik, amit csak a trichon-bőrökről és csontokról tudott. Ezt már a fiúk is szerették és rájöttek, hogy ezzel tudnak majd igazán jól boldogulni. Sokáig rá sem nézett a holdakra, de soha nem feledte, hogy miért is jött el otthonról. Egyszer csak azt kérte el a gazdától, hogy engedje el, mert ő távoli helyeket szeretne felfedezni és szeretné látni a Nagy Tengert. Marasztalták, de Miida csak szeretett volna távolba menni. Így a gazda megkérte, hogy nézze meg a Tenger melletti piaci lehetőségeket és adjon neki üzleti tippeket. Útravalóul adott elegendő pénzt és élelmet, valamint befizette a Tengerhez menő bárkára.

6. fejezet: Hajón

A hajóút nem volt kellemes! Miida, mint igazi szárazföldi gyerek, nem tudott úszni. Ráadásul a folyó állandó hullámzásától rosszul volt: egyszerűen nem tudta megszokni, hogy állandóan imbolyog a talaj. Sokáig azt sem tudta, hogy merre járnak, csak csorogtak lefelé. Idővel azért nehezen, de megszokta. Ahogy nézte az égen szállingózó lila felhőket, a lassan hömpölygő folyót és a benne időnként fel-feltűnő halakat, eltűnődött az élet sokféleségén. Látva a halak iránti érdeklődését, az egyik hajós felajánlotta segítségét, így pár nap alatt megtanulta a folyó élővilágát is. Aztán beállt ő is horgászni, hogy változatosabb legyen az étrendjük, bár túl sok szerencséje nem volt. Inkább azt nézte, hogy a többi utas és a hajósok hogyan kockáznak. Szerencsejáték volt ez a javában, mivel pénzre játszottak, de semmiképpen sem állta kötélnek, pedig a bundája miatt vagyonosnak hitték. Meg ott volt a kikötővárosi gazda megbízása is, így tényleg volt nála pénz, de erre semmiképpen sem akart költeni!
A folyó nagyon rakoncátlan volt és össze-vissza kanyargott. Már sok napja úton voltak, amikor a hajósok minden utasnak szóltak, hogy most érdemes kiszállniuk és egy rövid séta után elérnek egy fogadót, ahol kiadós sültekkel várják az éhes utasokat. Ott megpihenhetnek, majd estefelé a fogadóhoz ér a kanyargós folyón ringatózni kénytelen hajó is. Miida is kiszállt, hiszen már éppen elege volt a hajóból és már vágyott egy jó adag sültre. A fogadóban minden rendben volt, igen finom étkeket kaptak elég olcsón, csak sehol sem látott férfit. Az egész személyzet, még a gazda is nő volt! Ez nagyon nem volt rendben, hiszen az asszonyok és a lányok nem értenek a gazdasághoz, de itt mégis egy fogadót vezetnek. Megint egy újdonság, amit nem értett, de kénytelen volt elfogadni!
Éjjel nem tudott aludni, így feljött a fedélzetre, ahol unalomból a folyót nézte. Az őrt álló matrózok mutattak neki egy jó 5-6 méter hosszú cápát. Ez a hatalmas hal csak a kicsi folyami és tengeri halakat eszi, valamint a folyóban elhullott apró állati tetemeket csipegeti, de az emberekre teljesen ártalmatlan. Mindenesetre a mérete alapján elég félelmetesnek tűnt. A matrózok szerint nemrégen tűnt csak fel, de ez a faj sokszor kíséri a hajókat és feneketlen gyomrába eltakarít minden apró hulladékot.
Reggelre aztán meglátták az első viilhágot. A tenger jellegzetes madara néha berepül a folyók torkolatába is és ott próbál meg otromba csőrével halászni. Innen már tudta, hogy közel a tenger! A madarak rajzását néző egyik utastársa óvatlanul a kezében tartott egy kis falat húst, amire lecsapott pár viilhág. Az egyik az utas kezének nekirepült, mire az ijedtében eldobta a falatot, majd a másik azonnal a hajópadlóról felszedte a falatot és lenyelve jóízűt visított! Ezek összehangoltan szereznek élelmet? Ezt eddig csak a trichonokról tudta, de ezekről a madarakról nem!
Estére szerencsésen beértek a két nagy folyó torkolatába, a Fővárosba!

Folytatás megjelent a Holnap Magazin 2019. III. negyedévi számában.

7. fejezet: A Főváros

A kikötő Miida szerint mocskos volt. Az otthoni rendhez szokott szemének ez a kavargó összevisszaság határozottan mocskosnak tűnt. Olyan rendetlen volt minden. Itt egy halomban álltak a horgászok szerszámai, majd mellettük a friss fogás. A háromszemű halak és polipfajták mellett ott voltak a rengeteg csáppal víz alatt ringatózó tengeri uborkák, meg az állítólag nagyon finom kis polipok. A horgászok mellett volt egy kovács bódéja, ahol a mester és két tanítványa ekét formázott a nyers vasból. Az ilyen áruknak nagy keletje volt feléjük, a magasodó hegyek környékén. Itt a központi nagy tenger partján, a síkságok mellett inkább a szekéralkatrészek kellettek, valamint pár földműves szerszám, mint az eke. A kovácsműhely mellett egy javasasszony próbálta megjósolni a jövőt. Miida soha nem hit az ilyesmiben, így hiába is invitálta oly’ kedvesen a vénasszony, nem állt kötélnek. Meg őszintén félt, hogy a brionthur bundája miatt túl gazdagnak nézi őt, az egyszerű vándort! Pár házzal odébb meglátott egy trichon-bőr kereskedést. Ide bement körülnézni. Hát, ugyancsak elcsodálkozott, mivel itt az otthoniakhoz képest túl drága volt a trichon bőre, pláne a csontja. És hiába kereste, nem látott sehol sem trichon-tejet, pedig abból már szívesen ivott volna egy jó adagot. Rákérdezett az egyik ottani eladótól, de errefelé nem nagyon ismerték a trichon-tejet, így nem is tudtak neki adni. Az üzletből kijövet már megfogalmazódott benne a gondolat: itt érdemes lenne egy trichon-bőr kereskedést nyitni! A folyón hajókkal le tudnák szállítani az árut, amit aztán kiadós haszonnal tudnának eladni. A várost járva több helyen is látott trichon-kereskedéseket, de mindenhol ugyanez volt a helyzet.
A legendás dédapja arról mesélt, hogy a Fővárosban igazán nyüzsgött az élet, annyi ember járkált az utcákon, hogy néha alig fértek el. Ez lehet, hogy akkoriban így volt, de mostanra ugyancsak megritkultak az emberek. Pedig errefelé nem volt járvány sem, csak egyszerűen kevesebb lett az ember. Sok helyen csak üres telkeket látott, de embert egyet sem. Nem tetszett ez neki. Mi történt errefelé?
Estefelé vett egy kisebb darab trichon-bőrt, meg egy írószerszámot, majd betért egy olcsónak tűnő fogadóba. Ott a vacsora elköltése után a szobájában megírta pár sorban az üzlet ötletét a kikötővárosbéli megbízójának. Majd másnap odaadja az egyik visszainduló bárkának, hogy kézbesítsék a levelét. Apja szerint ezt postának hívják, de ő nem egészen értette, hogy ez mit is jelent. Miida csak egy pár sornyi üzenetet akart elküldeni régi ismerősének. Ez lenne vajon a posta? Éjjel felriadt álmából és kiment a fent lévő holdakat megnézni, de a város zsúfolt épületei között alig látta őket. Hiányoztak neki a holdak, meg az otthoni hegyek is. Az otthoni  házukból kijövet megszokta, hogy a messze lévő hegyek az égig érnek és tudta, hogy minél magasabbra mászik az ember rajtuk, annál kevésbé kap levegőt. De itt csak síkság volt meg a közeli tenger. Itt hiába akart körülnézni, sehol nem látott hegyeket; illetve még a síkságot sem látta, mivel mindenfelé ott voltak a városi házak. A zsúfolt városban a holdakat is alig látta. Még egy trichonnal sem találkozott. A szekereket is csupa buta állat húzta. Be kellett ismernie, honvágya volt!
Másnap az üzenet feladása után az utcán látott egy különös feliratot: „Könyvtár”. Nem tudta, csak sejtette, hogy itt könyvekkel foglalkoznak. Egy nem túl nagy ház volt, ráadásul kívülről eléggé elhanyagolt. Belépve látta, hogy belül sem más a helyzet. Egy öregember fogadta.
- A holdak fénye legyen veled, idegen!
- Veled is, öreg!
- Mi járatban erre?
- Csak azt szeretném tudni, hogy mi ez a hely?
- Tudsz olvasni?
- Igen, éppen azért jöttem be, mert láttam, hogy ez egy könyvtár. Soha nem hallottam még ilyen helyről.
- Jól láttad, itt tényleg sok könyv van. Én a könyvtáros vagyok. Nekem a feladatom, hogy ezt a rengeteg tudást és írást megőrizzem az utókornak.
- De hány könyv van itt?
- Hát, úgy háromezer lehet. Megnézed őket?
- Persze! Szeretném! Remélem, hogy ezek nincsenek szétesve, mint az otthoni két könyvünk.
- Igyekszem a könyveket egyben tartani. Hosszú és fáradságos munka ez! Sokan nem is értik.
- Persze, a kereskedők csak számolni tudnak.
- De többen szeretnének legalább egy kicsit írni is, mivel így könnyebben meg tudják jegyezni az árakat és nyilván tudják tartani a kiadásaikat.
- Öreg! Te a könyvelésről beszélsz?
- Persze! De sokan nem ismerik ezt a szót, ezért igyekeztem körülírni.
- De az otthoni farmon mi rendesen könyveltünk mindent. Hasznos volt az írás-olvasás tudománya.
- Sajnos a fővárosaik közül sokan már megvetik ezt a tudományt, pedig sokkal több mindent lehet így megtudni a világról, mint a sokak által oly’ kedvelt mesékből.
- Te, öreg! Azt áruld el, hogy honnan jönnek ezek a szép könyvek? Látom, hogy vannak köztük újak is!
- Hát, a Tenger túloldaláról küldik a Nyomdából. Ott készülnek a könyvek, de százszámra ám!
- Ez igen érdekes! Mutass nekem valami könyvet erről a Nyomdáról! Meg a Tenger túloldaláról is, ha van!
- Persze, hogy van! Gyere velem!
Miida leült, majd falta a könyveket. Először a Nyomdáról olvasott, majd a Nagy Tenger túloldalán lévő városról. A következő két hétben szinte minden napját a Könyvtárban töltötte. Sokat beszélt az öreg könyvtárossal is, de még többet olvasott. Az öreg mondta, hogy őt a Főváros fizeti, de abból inkább könyveket vesz, mivel szokott kapni élelmet a látogatóktól, aludni meg itt alszik a kedvenc könyvei mellett. Miida is elegendő pénzt adott neki, így még szívesebben látott vendég lett. Az egyik legérdekesebb könyv a világuk atlasza volt. Ezen rajta volt minden, amit csak a világukról tudtak. A legfurcsább a világtérkép volt: középen volt a nagy Tenger, melybe a négy nagy folyó ömlött bele. Itt, a Fővárosnál a Duna és a Mississippi, majd velük csaknem szemben a Szajna, illetve kicsit odébb a négy közül legkisebb folyó, a Volga. A Tenger túloldalán van New Washington városa, ahol a Nyomda van. A könyvtáros szerint ott több ember él, mint itt, a Fővárosban, ráadásul műveltebbek is, mint az itteniek, mert arrafelé elég sokan tudnak olvasni. A világtérképen hiába is kereste otthonát, mivel az túl kicsi volt. Viszont a folyót visszakövetve eljutott a Kikötővárosba. Onnan nem túl messze lehet a hazája. Ekkor érett meg végleg benne az elhatározás: neki mindenáron el kell jutnia abba a furcsa nevű túlsó városba, New Washingtonba. Bár még most sem szerette a hajózást, de mindenképpen látni akarta a Nyomdát, meg a legendás túlparti várost, így hamarosan újra hajóra szállt.

Az út elég unalmas lett volna, de a fedélzeten minduntalan figyelni kellett a viilhágok szemtelenségére, mivel szünet nélkül megpróbáltak minden ehető falatot ellopni, illetve a Tenger belsejében élő nagyra nőtt alfajuk már rá-rátámadt a kis termetű, vézna emberekre is.
Egyetlen egyszer láttak egy furcsa teremtményt, egy óriási r’hondut. A vizek ezen óriása sokszor a Tenger belsejében mindhárom szemét lesütve a felszínen napozik, amúgy meg az apróbb kis halakat eszi előszeretettel. Mérete 20-50 méter is szokott lenni, meg a súlya is több tonna, de a húsa az embereknek ehetetlen, mivel valami mérget tartalmaz. Itt a Tenger tetején lustán süttetve magát csak lila kis füstpamacsokat eregetett. Viszont a hajónak mindenképpen ki kellett kerülnie, mert a hajósok szerint ha felzavarják őt a tengerfelszíni lustálkodásából, akkor hajlamos az egész hajót feldönteni mérgében.

8. fejezet: New Washington

A negyedik nap pirkadatján erős köd szállt a Tengerre, de a messzeségben meglátták New Washington jellegzetességét, a Világítótornyot. Ez mutatta a sötétben lévő hajósoknak a kikötő helyes irányát. Miida még soha nem látott ilyen magas tornyot. A Kikötővárosban meg a Fővárosban is voltak ugyan 2-3 szintes épületek, de ezt a hatalmas tornyot Miida úgy 10-12 szintesre becsülte. Bár hegyvidéki lévén nem értett a magas épületek felépítéséhez, de azt nem tudta felfogni, hogyan lehet egy ennyire magas épületet felépíteni. Ráadásul itt, a Tenger partján, ahol szinte mindig fújt a szél. A legtetején egy védett tető alatt állandóan égett egy nagy fény, amit valami furmányos eszközzel körbe-körbe forgattak, hogy mindenfelé mutassa a világ legnagyobb városát. A kikötő is zsúfolt volt, sokkal több hajót látott itt, mint a Fővárosban. Bár igen sok volt a halászbárka, de több utasszállító is volt, amik a part menti városokból jöttek.
A partra léptekor odaállt eléje egy férfi és belépti vámot követelt, ráadásul nem is keveset. Miida nem értette, de a hajósok már előre súgtak neki, hogy ilyen-olyan trükkökkel szokta errefelé próbálkozni. Miida azt hazudta, hogy nincs pénze, de erre a férfi a brionthur bundáját követelte belépti vám gyanánt. Nem tudtak megegyezni sehogy sem, ráadásul a férfi is egyre agresszívabb lett, így a máskor béketűrő Miida egy villantással a bunda egyik tűéles agyarát odatette a férfi nyaki verőeréhez. Csak egy mozdulat, egy rossz szó és a kötekedő pasas már el is vérzik. Erre persze megrettent a szélhámos és sűrű bocsánatkérések közepette elkotródott.
Furcsa volt, hogy itt minden boltra jól láthatóan rá volt írva az üzlet neve és a típusa. Ezek szerint itt tényleg sokan tudtak írni-olvasni. A többi várossal ellentétben itt nem kellett kérdezősködnie, hanem betért egy megfizethetőnek vélt kis fogadóba, ahonnan tervezte a város felfedezését. Meglepetésére itt tudtak adni kedvenc trichon-hús csemegéjéből, bár az otthoni ízléshez képest erősebb volt a fűszerezése. A kiadós ebéd után nyakába vette a várost és a Nyomda után kérdezősködött. Mivel nem nagyon tudták, hogy merre is van, ezért a városi elöljáróságot kereste fel. Itt úgy hívták, hogy főpolgármester. Megint egy ismeretlen szó, amivel nem tudott mit kezdeni. A főpolgármester házában, amit egyébként Városházának hívtak, megmutatták neki a város térképét. Ez sokkal részletesebb és pontosabb volt, mint amit odaát a Fővárosban látott, ráadásul ez csak erről az egy városról készült. Ezen már szerepelt a Nyomda, ami csaknem a város szélén volt. Miida csak másnap ment oda, mert túl hosszúnak ítélte meg a távolságot.
Másnap a Nyomda viszont csalódást keltett, mivel csak pár kormos ember dolgozott ott rettenetesen zajos gépek mellett. Mellette volt a könyvkötő műhely is, ahol a frissen nyomtatott lapokat fűzték össze könyvnek. De sehol sem találta a könyvek íróit. Rájuk lett volna leginkább kíváncsi, meg a fővárosi térkép rajzolójára, de sajnos a nyomdászok nem tudtak segíteni. A nyomdászok szerint néha jön egy-egy ember, aki megfizeti őket, hogy nyomtassanak ki ezt-azt, de hogy kik ők és honnan valók, az őket nem érdekli.
Csalódottan bandukolt szállása felé, amikor egy szép nagy téren meglátott egy kocsmát. betért, hogy csillapítsa szomját. Ott a brionthur-bundáját látva egyből leültették és bár körül akarták rajongani, de ő elhessegette a kocsmárost. Viszont egy vékony, furcsa, fekete hajú férfi engedélyt kért az asztalához ülni. Miida furcsállta, mivel ez nem volt szokás errefelé, meg az idegen is kicsit furcsán beszélt: olyan különösen ejtette a szavakat. Szóba elegyedtek…
- Szóval, Miida, te a térkép rajzolóját keresed?
- Igen, szeretnék vele beszélgetni a térképről.
- Hát, én oda tudlak vinni téged a sírjához.
- Meghalt?
- Igen, mivel a térkép is már több, mint 120 éves. A rajzolója nem sokkal később halt meg. Utána adták nyomdába, hogy pár példány készülhessen belőle.
- Kár, hogy meghalt! Mást is szerettem volna kérdezni tőle.
- Mit?
- Azt, hogy mi van a nagy hegyeken túl!
- Tessék?
- A térképen a Terrana általunk ismert része rajta van, elég jól. De azt látjuk, hogy az U’ther összes holdja gömb alakú. Tehát a mi Terranánk is valószínűleg gömb alakú. De mi csak egy részét lakjuk, amelyek iszonyú magas helyek öveznek. De mi lehet a hegyeken túl? A Terrana többi részével mi van?
- Nos, ezt sajnos nem tudom megmondani neked. De elviszlek oda, ahol többet tudnak nálam, ha akarod.
- Persze, hogy akarom!
- Jó, akkor holnap hajnalban indulunk innen!
Ezzel elbúcsúztak egymástól. Miida igencsak örült a hirtelen jött lehetőségnek. Végre csillapíthatta tudásvágyát!

Folytatás megjelent a Holnap Magazin 2019. IV. negyedévi számában.

9. fejezet: New Oxford

Sokat mentek, nagyon sokat. Ezúttal hetekig tartott a vándorút. Közben alaposan megismerték egymást. Miida elmondta életét a farmon, majd a találkozásig vezető kalandjait. Jonas, a vándortársa pedig sokat mesélt az ő otthonáról a New Oxfordnak nevezett városkáról, ahol igen sok tudós lakik. Ez a vándorlás a túloldalhoz képest eseménytelen volt, csak napra nap gyalogoltak. Ahogy közeledtek a hegyek, úgy kezdett a táj megváltozni, valamint ismét sokasodtak a trichon-farmok. Miida már-már otthon érezte magát. Esténként amikor nem jött álom a szemére sokat nézte a holdakat és ábrándozott a régen látott otthonáról, de ugyanakkor sokat izgult a rá váró tudós városka miatt is.
Miida már elég fáradt volt a sok gyaloglástól és már nagyon akart pihenni, amikor egyszerre csak odaértek. Az Iskolába mentek azonnal. Ott állandóan sokan voltak és mindenki tanulni akart, de nem csupán írás-olvasást meg némi számolást, hanem voltak gyógyítók, patikusok, építészek, meg sok mindenki. Miida úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, amit egész életében keresett: a tudás templomát.

Jonas csak pár napig maradt, mert neki az volt a feladata, hogy új, tudásra szomjas embereket hozzon tanulni. Miida kapott egy szállást, ahol eleinte konyhaszolgálatért cserébe ellátták élelemmel. Hamarosan neki is vizsgán kellett bizonyítania az írás-olvasás képességét, meg az alapfokú számolást is. Ez semmilyen gondot nem okozott, így egyből nekiállhatott a komolyabb tudományoknak. Legelsőnek a pár hétig tartó trichon-tanfolyamot kellett elvégeznie. Itt a város környékén sokszor látható trichonokról tanultak, de Miidának semmi újat nem mondott az oktató. Napi 2-3 órát tanultak, a többiben a gyakorlati ismereteiket gyarapították. Hamarosan új ismereteket és tippeket adott az oktatónak. Már a második héten segédelőadó volt és vele szemléltették a megtanultakat a gyakorlatban. A munka oly’ annyira sikeres volt, hogy a vele együtt kezdő diákok inkább tőle szerettek hallgatni mindent a trichonokról, mint a hajlott korú professzortól. A tanfolyam végeztével Miida dícséretes minősítéssel letette a vizsgát, majd az egyetem vezetése rá bízta ezt a mások által nem nagyon kedvelt tárgyat. Ezt a trichon-fejtágítót már csak azért sem szerették sokan, mert ez volt a városban az egyetlen tantárgy, amit kötelezően mindenkinek meg kellett tanulni és pár évenként újra meg újra el kellett végeznie. Később megtudta, hogy a trichonok úgy egy tucat éve még gyakran be-bejöttek a városka utcáira és egy-két tudóst megkóstoltak.
Miida az otthoni ismeretei miatt sikeres oktatónak bizonyult. Hamarosan az eddig unott képpel „trichon-muszáj” tanfolyamra vánszorgó hallgatók helyett egyre gyakrabban fel-feltűntek lelkes, érdeklődő diákok is. A harmadik ilyen tanfolyamon aztán ott volt az érdeklődők között Kriszta is, aki New Washington városából jött és bár történelmet hallgatott, de a trichonok mindig is érdekelték. Ez a lány szinte folyamatosan kötözködött, szinte mindenhez volt epés hozzászólása. Eleinte sok fejtörést okozott Miida számára ez a fekete hajú lány, de később egyre szimpatikussá vált az egész lénye.
Egyik nap sokáig segítettek mindketten a városi trichon-farmon és elég fáradtak voltak, így kicsit ledőltek a fűbe egy kicsit pihenni. Szerencsére az égen alig volt felhő, így remekül látszottak az éppen fent lévő holdak és a láthatár alján éppen látszott még az U’ther óriási gömbjének egy kis szelete.
- Kriszta, neked melyik a kedvenc holdad?
- Hát a Sydney!
- Az a picike, alig látható ott a Budapest mellett?
- Az… - Kriszta kuncogott.
- Na, most mi rosszat mondtam?!
- Semmit, csak… - most már hangosan nevetett.
- Csak? – Miida nem értette, hogy mit lehet így nevetni a szent holdakon.
- Miida, te ezt nem értheted!
- Na, azért csak próbáld meg!
- OK, de csak a te kedvedért! De erről hallgatnod kell!
- Mi ez a „nagy titok”?
- Ígérd meg, hogy amit most mondok, arról soha nem szólsz senkinek, csak felesküdött történészeknek.
- Ígérem! De most már bökd ki, hogy mi ez?
- Rendben! Pár év történelem-tanulás után jön az igazán izgalmas rész, a Terrana előtti világ története.
- Hogyan?
- Nos, mi, emberek nem a Terranán fejlődtünk ki, hanem a rettenetesen messze lévő Föld nevű bolygón. Ott alakult ki a fajunk valamikor nagyon régen és onnan jöttünk erre a világra.
- Hihetetlen!
- Itt, a Terranán minden fajból három nem van: hím, nő és semleges. De mivel mi, emberek nem itt fejlődtünk ki, ezért nincsen semleges nemű ember. Eredeti hazánkban, a Földön, csak hím- és nőnem volt.
- Szóval, ezért! De akkor…?
- Hogyan kerültünk ide?
- Igen. Hogyan?
- Ez az a rész, amit én sem nagyon hittem el. A Földön túl sok volt a népesség, ezért sokaknak el kellett költözni onnan. Hatalmas hajókat építettek, amik nem a tengeren, hanem az űr mélyén közlekedtek. Űrhajó volt a nevük. A mi űrhajónkon úgy 2000 ember volt. Eredeti szándékuk az volt, hogy valami jól lakható, Föld-közeli, szép bolygón álljanak meg, ahol bőven van hely, de valami baleset történt és hirtelen itt voltak, ezen a környéken és kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk. Nagyon messze voltak a Földtől és semmit sem ismertek az itteni csillagokból. Sajnos a baleset miatt a hajó szétesett és csak a 200 ébren lévő űrhajós szállt le itt, az általunk ismert részen. A többi, valami ismeretlen álomban lévő utast szállító rész a Terrana hatalmas hegyein túl zuhant le. Azóta semmit sem tudunk róluk.
- És ez mikor történt?
- Nagyjából 9000 éve, itteni idő szerint.
- Hogyan? Itteni idő?
- Igen, az itteni idő 12 hónapból áll és minden hónap 35 napból, valamint minden nap 28 órából.
- Persze, de ezt minden gyerek tudja. Miért mondod ezt?
- Mert ezt is a Földről vették át őseink. Ott is minden év 12 hónapból állt, de egy hónapon belül 29-32 nap volt és egy napon belül csak 25 óra. Az óra ugyanannyi volt, mint itt. Már ha lehet hinni a történészeknek!
- Ezek szerint én nem is olyan fiatal vagyok, mint amilyen vagyok…
- Ne számold át! A miénk sokkal logikusabb az őseink szerint! A legelső itt letelepedő űrhajósok alkották meg ezt az időszámítást, amit azóta mi is használunk. Sajnos annyira régi a forrás, hogy cseppet sem tekinthető hitelesnek!
- Ez hihetetlen, de miért nevettél a holdakon?
- Ja, igen! A holdak! Az eredeti űrhajósok a Föld nagyobb városairól nevezték el a holdakat, így az akkor éppen egymás mellett álló Párizs, London és Budapest lett a holdak neve. Ezek a városok állítólag egymás közelében álltak. Tőlük nem sokkal messzebb voltak Moszkva és Kijev. Elég messze voltak Kairó és Mumbay. A Földön rengeteg tenger volt és állítólag azon túl voltak Kioto, Denver és Sydney városai. Több város neve nem maradt fent!
- És Terrana városa hol volt?
- Terrana az űrhajó volt, amin az őseink idejöttek.
- Ez logikus! És a folyók?
- A Földön négy nagy folyó volt: az egymás mellett folyó Duna és Mississippi, valamint a máshol lévő Szajna és a Volga. A Föld állítólag a víz bolygója volt.
- Hát ezért olyan kiejthetetlenek a neveik!
- Pontosan! De persze semmi sem biztos ezekből a régi történekekből! Pár dolog másképpen lehetett! Nincsenek pontos emlékek 9000 év távolából!
- És a Föld? Nem keresett minket? Vagy mi nem kerestük őket?
- Nem, mert mi a galaxisnak nevezett csillagtenger másik végére kerültünk. A Föld iszonyú messze van! Eleinte alig tudtak megélni a becsapódást túlélő űrhajósok! Sok tudás elveszett az idők során! Alig maradt fent valami kevéske tudás…
- És New Oxford? Azt ki alapította?
- Az első űrhajósok! Valahol itt zuhant le az űrhajójuk! A Földön volt valami Oxford nevű tudós-város, az után nevezték el a mi városunkat is. Valami hasonló lehetett New Washington eredete is, ha minden igaz!
- És mi mindannyian annak a 200 embernek vagyunk az utódai?
- Igen! Minden ember!
- És a régi történeteken kívül mi a bizonyíték minderre? Azt mondtad, hogy te sem nagyon hitted el mindezt.
- Igen, amíg meg nem láttam az eskü után az eredeti űrhajó fennmaradt roncsait a város szélén, a hegy gyomrában, egy barlang mélyén.
- Az a történészi tanszék, ugye? Soha nem értettem, hogy miért a hegy mellé épült.
- Nos, ezért, hogy a Terrana űrhajó még meglévő roncsait tudja védeni. Pár apró szerszámunk maradt meg, meg néhány fémdarab. Ezen kívül semmi! Szinte minden elporladt! Ha akarod, holnap reggel megmutatom. De előtte neked is le kell tenned a történészek örökös hallgatási esküjét.
- De minek ez az eskü?
- Mert az emberek így sokkal jobban boldogulnak! És bár lassan, de fejlődnek!

10. fejezet: 5 év múlva

Kriszta és Miida hamarosan összeházasodtak, majd közösen elvándoroltak Miida apjának farmjára. Ott minden rendben volt, bár a kis Z’gon elpusztult valamilyen ismeretlen nyavalyában. Az oda-vissza út hosszú hónapokig tartott, de közben több lehetséges tudósjelöltet is teszteltek. Hazatértükkor már hat jelölt is kísérte őket. New Oxfordban telepedtek le az egyik tudósházban és hamarosan megszületett a még az úton fogant gyerekük, a kis Ottis.
Miida, mint sikeres oktató sokszor bejárt a többiek foglalkozásaira is. Az egyik ilyen látogatott óráján azt tanították, hogy a Terrana úgy 15-20 ezer éve ütközhetett egy hatalmas meteorittal, amely itt, az ő völgyükben csapódhatott be és ettől a lökéstől gyűrődhetett fel az őket körülvevő hegylánc. Hamarosan új szenvedélye lett: a hegymászás és a magashegyi életformák kutatása. Azt saját bőrén észrevette, hogy 5-6 ezer méter magasan már alig kap levegőt. Az űrhajós ősöknek volt valami oxigénpalacknak nevezett eszközük erre a célra, amiből Miida látott is egy példányt a történészek legnagyobb becsben tartott kincsei között, de a működését senki sem értette most már.

Kellemes, csendes délutánon a hegyek mellett játszottak hármasban, amikor meglátták, hogy valami igen különös lény közelít a magas hegyek felől. Távolról csak azt tudták észrevenni, hogy elég nagy. Kriszta a kis Ottis-szal együtt elbújt egy szomszéd bokorban, ahogy a lény közeledett. Úgy 4-5 száz méterre lehetett, amikor Miida már ki tudta venni a részleteket: ez egy nagydarab trichon lehetett, ami lassan mászott. Láthatólag igen fáradt volt. De közelebb érve látták, hogy a hátán ott van két párhuzamos furcsa csík nyoma, az orra lassan vérzett, valamint furcsán lógtak rajta ruhaszerű rongyok meg pár fémdarab. Ez a furcsa trichon szemmel láthatólag alig élt. Miida letette elé a magával hozott vizeskulacsát és megmutatta, hogy ezt hogyan kell meginni. A fura szerzet hátsó lábaira támaszkodva, első pár kezénél fogva megivott belőle minden cseppet. Miida csak ekkor nézte meg alaposabban. A középső bal lába feketéllett, mintha megfagyott volna, míg a középső jobb lába csak élettelenül csüngött. A rajta lévő tépett rongyokon furcsa jelek voltak, amik írásjelekre emlékeztettek. Mivel érezte, hogy a lény éhes, ezért adott törött egy kicsit a nála lévő kenyérből, majd a lény felé nyújtotta, amit az igen jóízűen meg is evett. Miida csak most vette észre, hogy a fogai között furcsa fémek voltak, amik mintha a hiányzó fogakat pótolták volna! Több szépen megmunkált fémdarab is volt rajta, ami díszként szolgálhatott. Ilyet soha nem látott senki!
A furcsa trichon odamászott mellé és orrával megérintette Miida kezét. Ekkor érezte a fejében a lény gondolatait:
- Ki vagy, te ember?
- Miida. Érted, amit mondok.
- Nem tisztán, de csak gondolj rá pontosan!
- Így már jobb? Te ki vagy?
- Kli’int Horoon, tudós és pilóta.
- Hogy érzed magad?
- Most már túlélem, hála neked! De hogyan tudsz te kommunikálni? Az emberek alkalmatlanok erre!
- Nem! Hiszen én is értelek.
- És én is! - Szólt közbe a melléjük érkező Kriszta, aki szintén megfogta a fáradt trichon orrát.
- Ez a te nőstényed?
- Rosszul fogalmazol! Ő a feleségem! De te honnan jöttél?
- Egy kísérleti repülőgéppel szálltam fel a hegyeken túl és a sikerült átjutnom a csúcsokon. Sajnos a gépem nem bírta a további utat és összetört. Ez úgy három napja lehetett. Azóta vonszolom magamat. Jó, hogy túléltem, bár két lábam bánta a kalandomat!
- Örülök, hogy itt vagy! Segíthetek valamiben?
- Igen, adj még enni egy kevés növényt! Meg vizet, ha lehet! Az nagyon kellene. – a táplálkozás után Kli’int Horoon elkezdett mesélni a hegyeken túli világról, az otthonáról.

- A legendáink szerint régen a bolygónk a csendes fejlődés otthona volt. Őseink sokat vadásztak és halásztak, meg termelte növényeket is, de főleg békében szaporodtak. Aztán pár tízezer éve egy hatalmas földrengés rázta meg a világunkat, állítólag valami kisbolygó csapódott be ide, a Túlföldre.
- Túlföld?
- Igen, ez a hegyekkel övezett völgyetek neve! A bolygónk a becsapódás következtében csaknem szétrobbant. Túl sok por és törmelék került a légkörbe. A meleget adó S’sol évekig nem volt látható, így nagyon sok faj kihalt. Vele együtt az akkori civilizációnkból csaknem mindenki kihalt. Alig pár ezren élték túl a sorscsapást. Élelem is alig akadt, hiszen a növények is alig hoztak termést. Ráadásul nem tudtuk megnézni, hogy mi a helyzet a hegyeken túli területen, itt a Túlföldön. A túlélők megpróbálták újraalapítani a civilizációt és mivel alig maradtak fent állatok, ezért csak növényeket ettek. A sorscsapás előtt a fajtánk állítólag sok húst evett, de őseink fogadalma óta semmit! A kevés megmaradt állatfajra vigyáztunk és házi kedvenceinkként kényeztettük őket. Aztán úgy 9000 éve egy hatalmas fémből lévő, csészealj alakú valami zuhant le a hegyek mellett. Az ott lakó őseink eleinte megijedtek, hogy egy újabb sorscsapás jön, de aztán óvatosan bementek a fémbe és ott pár furcsa lényt találtak. Ezek voltak az emberek ősei. Kommunikálni nem tudtunk egymással, mert szerintünk nem voltak intelligensek. Állítólag 20-30 súlyosan sebesült, de még élő ember lehetett, meg rengeteg halott. A halottak valami hideg csövekben feküdtek. A túlélőket őseim igyekeztek életben tartani, de alig páran maradtak meg. Nem túl sok intelligenciát fedeztünk fel náluk, így megmaradtak házi kedvencként. Lassan szaporodni kezdtek, de 25 éve valami szörnyű járvány miatt csaknem minden ember meghalt. Én akkor határoztam el, hogy eljövök a Túlföldre, megnézni, hogy itt mi a helyzet. Megépítettük a kísérleti repülőt, meg a magasban lélegezni segítő fémburkot. Eredetileg hárman voltunk. Az első próbálkozó belerohant a hegyek tetejébe, ott robbant fel. A második átjutott a Túlföld másik végénél, de róla semmi hír azóta.
- Én vele találkozhattam. – szólt közbe Miida.
- Igen, lehet. Én vagyok a harmadik. És én sikerrel jártam!
- És most hogyan tovább?
- Azt csak a holdak tudják megmondani…