T. Tamás Ferenc: Az én Isztambulom

(Egy városlátogatás emlékei)

Az egész valahol úgy kezdődött, hogy a párom bakancslistáján rajta volt már egy jó ideje Isztambul. 2019 elején egyik ismerőse elkezdett szervezkedni a török nagyváros irányába. Már tavasszal (csoportosan) lefoglaltuk a szállodát és a repülőjegyet, hogy emberi áron tudjunk utazni – a repjegy így kb. 90 ezer Ft-ba került, míg szálloda kb. 64 ezerbe kettőnknek! Október 16-án, szerdán, 13.15-kor repültünk a Pegasus Airline gépével, ami a hivatalos török légitársaság, a Turkish Airlines „fapados” verziója.

(Megj.: az összes kép saját készítésű, kivéve, ahol ezt külön jelzem.)

Az út tervezett hossza 2 óra 5 perc lett volna, de a gép a kedvező szélviszonyok miatt 20-25 perccel korábban landolt – bezzeg, ha a visszaútra gondolok...

Mivel a szállásunktól elég messze volt a repülőtér (44 km), ezért busz vitt a szállodába. Az úton nem tudtuk nem észrevenni, hogy az autópályák mentén a domboldalak milyen szépen gondozottak és mindenhol kisebb-nagyobb ábrák vannak gondosan kialakítva és karbantartva. (Lásd a lenti képet!)

A török utak egész jól karbantartottak, bár a rengeteg autó és a feltűnően sok busz azért megteszi a maga hatását. Maga a város igen jó helyen fekszik, hiszen az európai és az ázsiai oldalt a Boszporusz-szoros vágja ketté.

(A kép a Google Maps alkalmazásból való.)

Az első este

A szállásunk igen szép helyen volt, az Aranyszarv-öböl mellett egy szállodában, de csak reggelit kaptunk. Ellenben a szobánkból való kilátás az esti öbölre mindenért kárpótolt.

Mivel fáradtak voltunk és éhesek, ellenben még nem tudtunk közlekedni, a szálloda recepciósa felajánlotta, hogy ingyen elvisznek és vissza is hoznak taxival egy általuk javasolt és igen minőségi étterembe. Az ilyen ajánlatról ugye az jut az ember eszébe, hogy hatalmas költségek és fél fog elég étel, de a csoportunkból mindenki megszavazta, így mi sem akartunk kilógni. Legfeljebb iszunk egy korty kávét, az talán nem lesz aranyáron. Nos, a busz az egyik legszebb helyre, a Galata-hídra vitt, ami az Aranyszarv-öböl két partját köti össze. A híd tele van jobbnál jobb – főleg halas ételeket kínáló - éttermekkel. Ráadásul az esti városra való kilátás is pazar. Ez tuti, hogy csillagászati ár lesz!

Beülve hozták a friss kínálatot: mindegyik halat és tengeri herkentyűt el tudják készíteni főzve, grillezve, vagy bármi más kívánt módon. Nem tudtunk hová lenni a gyönyörtől! A halaknak általában van egy speciális "halszaguk", de itt az állandóan lengedező szellő és a friss fogás miatt ez nem volt érezhető.

Megjegyzés: a törökök nagyon ínyencek és jól értenek a halakhoz is. Ránézésre látják, hogy melyik a friss és ízletes. Erről nekem sajnos fogalmam sincs!

A párom szereti a finom tengeri halat, de én nagyon nem, így a magam részéről inkább az étlapról választottam marhahúsos golyókat. Igen, az étlapról! Ugyanis itt először szembesültünk azzal, hogy az árak igen kellemesek a mi csóró közalkalmazotti pénztárcánknak is. Várakozva nézegethettük a híd felső részéről pecázók zsinórjait, valamint a príma kilátást.

Még a fő fogás előtt kaptunk darált fekete olajbogyóból készült mártogatóst friss péksütivel. Így már mindjárt másképp esett a főétel. Az egészért (oda-vissza busz, gyönyörű hely, príma vacsora, igen kedves és gyors kiszolgálás) ketten kb. 7000 Ft-ot fizettünk. A kiadós vacsora után még egyszer megnéztük az étterem-sort, valamint a kilátást, majd visszavittek a szállásunkra.

Este még kettesben tettünk egy könnyed, esti vízparti sétát.

A második nap

Mivel még mindig nem volt helyi pénzünk (1 török líra = kb. 50 Ft), ezért a vezetőnk segítségével bejutottunk a Sultanahmet térre, ahol az ókorban a római cirkuszi mulatságok voltak.

(Megj.: a személyiségi jogokra tekintettel a képeken lévő személyek direkt homályosítva vannak!)

Ezt több száz méter hosszú teret az ókorban használták többek között fogatversenyekre, illetve viadalokra. Akkoriban 100ezer néző befogadására volt alkalmas. Igen, 100ezer. Sokkal több, mint a mai stadionokban. Mostanában turisták ezrei keringenek rajta és nézik többek között a hányatott sorsú egyiptomi származású obeliszkeket. Nem messze innen, szinte egymás mellett található a két legnagyobb látványosság: a Kék Mecset és a Hagai Sophia.

Apró megjegyzés: mi, magyarok nagyra vagyunk az egri minarettel. Itt a két nagy nevezetesség körül négy, illetve hat torony is van.

Itt volt az első mecset-látogatásunk, a most is aktív imádkozó helynek számító Kék Mecsetben, ami Isztambul egyik központi mecsete. Az épületet I. Ahmed szultán 1609 és 1617 között egy elvesztett perzsa háború után Allah kiengesztelésére.

A fő homlokzat a hippodromra néz. Az imaház négylevelű lóhere alakú, melyet kupolák és félkupolák csoportja fed. Mindegyik kupolához három exedra tartozik, melyek a hatalmas központi kupolába torkollanak, aminek átmérője 23,5 méter, magassága 43 méter. A mecset belsejének egy részét 20 000 kézzel készített főleg kék színű csempe borítja. Körülbelül 200 üvegablak gondoskodik a fényről. A dekorációk között sok a Korán-idézet, a padlón pedig a hívők által adományozott szőnyegek vannak.

Pár szó a mecsetben való látogatásról: csak cipő nélkül lehet belépni! Itt a cipőt kézben kell vinni az erre a célra adott műanyag zacskóban. A hölgyeknek kötelező elfedni a hajukat és tilos a rövid szoknya, valamint a dekoltázs. Véleményem szerint, ha már iszlám országban vagyunk, akkor illik betartani az ottani szokásokat!

Egy rövid, pár száz méteres sétával át lehet jutni a Hagia Sophiába, ami eredetileg római templomnak épült, de volt keresztény és oszmán szent hely is; most viszont múzeum. Mondjuk az idők során többször is leégett, illetve lerombolták, így a mostani a 3. verzió. Így a belsejében egyaránt megtalálható valamennyi vallás szimbolikája.

Itt már kulcsszerep jutott a helyi idegenvezetőnknek. Ő egy török fiatalember, de Budapesten tanult, így perfekt beszéli a magyart is – ráadásul egy igen jó modorú és nagyon társasági ember. Ő ismertette az iszlám feliratokat, elmondta a Hagia Sophia történetét, valamint megmutatta azt a nevezetes helyeket; például azt a kört is, ahol a bizánci császárokat koronázták.

Az ókori mondás szerint minden út Rómába vezet, tehát a Római Birodalomba. Ugye Róma bukása után Konstantinápoly lett a világ közepe. A város közepe pedig a Hagia Sophia volt. A templom alján pedig egy apró, kőbe vésett „X”-szel megjelölték a templom közepét, ami így az akkori világ közepe volt. Persze itt is elkészült az elmaradhatatlan szelfi.

Érdekesség: a templom egyik oszlopában van egy hüvelyujj lenyomata. A legenda szerint, aki itt teljesen körbe tudja forgatni a kezét az ujjai felvétele nélkül, annak teljesül egy kívánsága. Hát, nagyon remélem, hogy az enyém teljesül, mert körbe tudtam forgatni a kezemet...

A gyönyörű templom-belső után jött a számomra egyik legmeglepőbb hely, a mélyben lévő víztározó, amit I. Justinianus császár építtetett még 532-ben. A Hagia Sophia közvetlen szomszédságában, a belváros közepén található. A 143x54 méteres termet 336 darab 8 méternél is magasabb márványoszlop tartja, melyek közül két oszlop az ókori görög szörnyeteg, Meduza fején nyugszik. A terem falai 4 méter szélesek, és speciális vízálló malterral építették őket. Az 1985-ös helyreállítás után 1987-ben nyitották meg újra. Leghíresebb szereplése a Skyfall c. James Bond filmben volt.

Minden isztambuli látogatás elengedhetetlen része a szultáni palota, a Topkapi. 1465 és 1853 között az Oszmán Birodalom adminisztratív központja volt. Több kisebb épületből áll, és négy udvar veszi körül. A palota az oszmán építészet jegyében készült. Jelenleg múzeumként működik. Az udvaroknak különböző jelentése és funkciója volt. A gyönyörű kialakítás mellett megnéztük a mindenkori szultán rendelkezésére álló hárem épületét is.

Érdekesség: a háremhölgyeket 10-14 éves lányok közül válogatták ki, majd évekig tanították és készítették fel őket. Sokan soha nem kerültek a fenséges szultán elé, de a háremben éltek, ahol bőséges ellátást kaptak és kiváló körülmények között élhettek; bár a hárem területét nem hagyhatták el – kivéve a fűszerbazárt, ahová eunukhok kísérték őket. Általában közülük kerültek ki az uralkodó feleségei, de a „sima” háremhölgyek harminc éves korukra szabadon távozhattak és gazdagon éltek, vagy éppen családot alapíthattak egyik vezírrel.

A sok gyaloglástól már eléggé fáradtak voltunk, így elmentünk az egyik helyi tömegközlekedési központnál, az Eminönünél lévő Fűszerbazárba. Itt a turisták mellett igen sok a helybeli; tehát jó betekintést kaphattunk a tényleges török ízekbe. A kínálat persze hatalmas és az árak igen kellemesek. Például a kihagyhatatlan török "ragadós" édesség (a nevét képtelen voltam megjegyezni) csak 40 TL, ami kb. 2000 Ft/kg.  Ebből 10 dkg is igen sok cukrot tartalmaz – de a látvány elképesztő!

Amint a csoportunk betért az idegenvezető által javasolt boltba, egyből adtak teát, illetve a legfinomabb gránátalmalevet, valamint számtalan fűszerből és édességből kóstolót. Nyilvánvaló, hogy ebből a kóstolóból az idegenvezetőnknek is jutott jutalék, de egyáltalán nem bántuk!

Estére eléggé elfáradtunk, így csak a szálloda melletti egyik étterembe mentünk be némi vacsoráért, igen jóízűen és kiadósan megvacsoráztunk.

Néhány szó a török ételekről és italokról: a csapvíz ivásra nem alkalmas a magyar gyomornak és a helyiek is inkább kerülik, mivel állítólag túl sok benne a klór. Viszont szinte minden sarkon lehet kapni kis ½ literes műanyag palackos vizet 1 vagy 1,5 TL-ért (50 vagy 75 Ft). Ez már nyugodtan iható. Teát, illetve kávét nyugodtan lehet fogyasztani, igen finom! Mindenképpen érdemes kipróbálni az almateát, amit érdemes haza is hozni. Ha a rengeteg ivás meghozza a gyümölcsét (magyarul mellékhelyiséget kell keresni), akkor sem kell aggódni, hiszen rengeteg helyen van nyilvános WC, ami vagy ingyenes, vagy 1 TL-be (kb. 50 Ft) kerül. A török ételek általában nagyon egészségesek, mivel rengeteg gyümölcsöt, zöldséget tartalmaznak, illetve kellemesen jó a fűszerezésük is! Mi az eddigi városlátogatásaink után korgó gyomorral és több kg súlyveszteséggel értünk haza, de ez most pont fordítva volt.

A törökök vendégszeretete legendásan jó! A szálloda melletti kicsi étterem (8-10 asztal, főleg helyi vendégek) vezetője már a második este ismerősként üdvözölt és azonnal beinvitált, amit el is fogadtunk volna, ha nem éppen gasztro-túráról jöttünk volna...

A harmadik nap

Szállodánkban svédasztalos reggeli volt, amivel bőségesen jól lehetett lakni, ráadásul egészségesen. Mivel eléggé laktózérzékeny vagyok, ezért ezt-azt nem ehetek meg (bár mindig van nálam megfelelő tabletta), de itt nem kellett vigyáznom, mivel a török konyha csak minimális mennyiségben használ tehéntejet. Íme a kínálat egy szelete:

És az ebből összeállított reggeli tányér:

Kedvenc idegenvezetőnk azzal fogadott bennünket, hogy akkor most megmutatja a valódi Isztambult a helybeli szemével. Elsőnek is elmentünk egy hajóútra, ami a 25 Eurós (kb. 8230 Ft) árával elég drágának tűnik, de a látvány gyönyörű és csak a mi csoportunk volt a hajón. A város egyik, ha nem a legszebb hídja az 1560 méter hosszú és 39 méter széles Boszporusz-híd, ami Európát köti össze Ázsiával. A pilonok távolsága 1074 méter, míg maga a pályaszerkezet 64 méterrel van a tengerszint felett.

Így már lehetett némi fogalmunk a város méreteiről, melyek gigantikusak. Hossza kb. 120 km, lakosaink száma kb. 22 millió fő. Ha valakinek nincs kedve erre a gyönyörű, de drága hajóútra, akkor vehet magának IstanbulKart-ot, ami alapvetően egy bankkártya-méretű eszköz és az elektronikus jegyrendszer alapja. Alapár: 6 TL (kb. 300 Ft) és pár másodperc alatt lehet feltölteni bármekkora összeget. Ezzel lehet fizetni minden tömegközlekedést, beleértve a kompokat, valamint a legtöbb illemhelyen is! Minden út jelenleg 2,60 TL-be kerül (kb. 135 Ft).

Még pár szó a tömegközlekedésről: A városban sok metró van, de mi mindig a föld felett akartunk utazni. Villamosvonal csak egy van (T1 néven), de az az összes fontos helyre elvisz, ráadásul kb. 40 km hosszú. Minden megállóban a bejáratnál le kell "csippantani" a közlekedési bérletet, így sem ellenőr nincs, sem bliccelő; bármilyen hihetetlen is! Rengeteg buszjárat van, amire csak a sofőrnél lehet felszállni – szintén egy "csippantós" vonaljegyért. Ha valaki babakocsival száll fel egy másik ajtón, akkor előreadogatják az igazolványát, majd érvényesítés után pillanatok alatt vissza is megy a kártya. Hihetetlen volt ez az együttműködés!

Mi egy helyi komppal utaztunk át az ázsiai oldalra, hol kezdetét vette a gasztro-túránk. A társaság elsőként kávézni szeretett volna az egyik amerikai, nálunk elég drága kávéláncban. Én egy sima eszpresszót kértem, míg a feleségem egy sütőtökös lattét. Összesen 22 TL-t (kb. 1100 Ft) fizettünk, ráadásul a tetőteraszról tökéletes panoráma nyílt a Boszporusz-öbölre. Tisztelt híres kávélánc! Nem lehet ezt nálunk is?! Legalább az árakat!

Ezen az oldalon csak annyit kért kedvenc idegenvezetőnk, hogy szorosan kövessük, mert az utcák idegeneknek nehezen áttekinthetők és könnyű eltévedni! Az árukínálat igen nagy és szerencsére nincsenek turista-hadak!

Ott ettünk levest, ahol ajánlotta. Egyik üzlet előtt szólt, hogy itt érdemes waffelt enni – príma volt. Itt kebabot vegyünk, mert sok mindenből lehet kérni és rengeteg feltétet kínálnak mellé (legalább 10 félét). Itt meg együnk egy kis édességet. Nagyon jó ötletei voltak és bár sokat ettünk, de nem a telítő magyar konyhából. Íme az ebédünk…

Egy apró adalék a szakácsmesterségről: ha valaki csak olyan dürümöt/kebabot/stb. készítene, mint nálunk a legjobb helyen, akkor igen gyorsan tönkremenne, mert az igen pocsék a helybeli ízeknek. Hihetetlen, de ez tényleg igaz!

Pár szó a vallásról: a törökök nagy része muzulmán, de láttunk pl. keresztény templomot is. Napi ötször szól az imára hívó ének. Az ima viszont nem kötelező annak, aki éppen dolgozik, vagy igen sürgős dolga van. Az idegenvezetőnk elmondása szerint a török iszlám nagyon békés és befogadó vallás, ami azért mindenkinek fontos. Ez a vallás sok elemet épített magába máshonnan, így ez lett a legjobb vallás. Nincs erőszakos hittérítés, ráadásul a vallás és az állam szigorúan külön válik. Viszont a fiatalok jó része már nem igazán vallásos. De sajnos más iszlám irányzatok nem ilyen „kellemesek” és ez okoz óriási zűrzavart a Közel-Keleten.

Éppen séta közben hangzott fel a müezzin éneke és a boltosok egy jó része leterítve szőnyegét és levéve cipőjét imádkozott. De ettől az élet nem állt meg!

Állatok: Mindenhol vannak macskák, illetve kutyák, de ezek nem a girhes-kóbor fajták, hanem igen jól tartott és közkedvelt utcai állatok. Eleve a város tartja el őket, miután ivartalanította, oltatta őket és a fülökbe rakott egy kis jelzőt. Sok helyen van letéve direkt macska- illetve kutyaeledel. Az állatok igen szelídek, mivel bárki megsimogathatja őket. Jól tápláltságukat ez a fényes szőrű macska is mutatja. Ráadásul nincs állat-piszok sehol sem, mivel a helyi boltos mindig feltakarítja.

Itt pedig a helybéli kutyák gyűltek össze egy kutya-szobor mellett.

Mivel a város eleve a tengerparton fekszik, ezért igen hosszú és jól kiépített tengerpartja van, ahol bőven lehet piknikezni, illetve barátokkal találkozni. Például a közösségi oldalak a helyi fiataloknak csak arra jók, hogy megbeszéljék mikor és hol találkozzanak személyesen.

Ennyi élmény után sokan megkóstolták a helyi, még aznap fogott kagylót némi citrommal –ehhez nekem nagyon nem volt gyomrom, bár sokan dicsérték.

A nap végén pedig jött a sokféle ízű, kihagyhatatlan finom baklava.

A nap zárásaként éppen zárás előtt sikerült beérnünk a Szulejmán Mecsetbe.

A negyedik nap

Ali pasa palotájában szerettünk volna kezdeni, de sajnos zárva volt, mivel a török miniszterelnök vendéget fogadott, aki – ha jól értettük – az amerikai külügyminiszter volt. Mivel ezt a gyönyörű helyet órákra lezárták, ezért kénytelenek voltunk lemondani róla. Helyette egy elég meredek domboldalon felcaplattunk a Taksim térre.

Csak feléréskor tapasztaltuk meg, hogy simán megtehettük volna ezt a hegymenetet egy helyiérdekű buszjárattal is, amiről korábban a palota miatt szálltunk le.

Ha valaki figyelte a híreket még 2013-ban, akkor ismerős lehet a Taksim tér. A kormány itt le akarta dózerolni a fákat, hogy helyére bevásárlóközpontot építsen, ami ellen tiltakoztak a helyiek. Ez gyorsan átcsapott zavargásokba, amire a hatalom könnygázzal, gumilövedékkel, vízágyúkkal és iszonyú rendőri brutalitással válaszolt.

A téren és környékén számos szálloda, étterem és kocsma található, így népszerű mind a helyiek, mind a turisták körében. A tér eredetileg az északról jövő vízvezeték isztambuli vége volt, innen osztották szét a vizet a város többi részébe. A tér az oldalában álló víztározóról kapta a nevét. A teret különféle állami események és katonai parádék alkalmával is használják. Innen indul a régi villamos (T2 néven), ami csaknem elvisz a pár kilométerre lévő Galata Toronyig.

Bár már nem látszanak a régi zavargások nyomai, de ijesztően sok állig felfegyverzett, géppisztolyos rendőr és rendőri-katonai tank van jól látható helyeken szerte a városban. Ráadásul ezek az erők nem szeretik, ha fényképezik őket. Ezt a képet is csak titokban készíthettem.

A közbiztonságról: szinte soha nincs gond, de erősen ajánlott, hogy ne legyen látható helyen a pénzünk és főleg ne mutogassuk. Nyugodtan lehet sétálni bármikor, főleg a turisták által közkedvelt helyeken. Azért a hölgyeknek illendő ruhában javasolt megjelenni, különösen ott, ahol sok a helybeli.

Amúgy ez Isztambul bohém negyede. Például helyben facsarják a nagyon finom gyümölcsleveleket, illetve sok a turista-csalogató kisebb-nagyobb üzlet.

A séta végén van a Galata Torony, ami eredetileg világítótoronynak épült 528-ban, de a negyedik keresztes hadjárat alatt (1202-1204) megsemmisült. 1348-ban építették újjá, majd az Oszmán Birodalom többször is átépítette. 1875-ben beszakadt a teteje egy vihar során, egészen 1965-ös újjáépítéséig használaton kívül volt a torony. Az épület 66,9 méter magas, átmérője 16,45 méter, a fal vastagsága 3,75 méter. A tetején egy kávézó-étterem, valamint egy night-club is található; a teraszról kitűnő körpanoráma nyílik Isztambulra és a Boszporuszra.

Itt lecsatlakoztunk a csoportról és kóboroltunk egyet ebben a vidám negyedben. Sok érdekességet találtunk, például a mindenhol jelen lévő aprócska éttermeket, vagy az egyik mobilszolgáltató márkaboltja előtt kirakott kutyaházat.

A kommunikációról: Törökország nem EU-tag, így nincs ingyenes roaming. Nekem egy perc beszélgetés 325 Ft volt, míg a fogadás 150 Ft. Adatforgalom 211 Ft/100 KB. A sokat ott lévőknek érdemes egy helyi SIM-kártyák venni, mivel még az ottani keresetekhez képest is olcsó a percdíj, illetve az adatforgalom. A turisták által látogatott helyeken elfogadhatóan beszélnek angolul, de vannak bőven kivételek. Az átlagos török ember csak az anyanyelvén ért. Az automatákon lévő feliratok ritkán jelennek meg angolul is, de ez sem mindig érvényes.

A negyed bohémságáról van egy érdekes képem – meg egy másik pár másodperc múlva:

Én, már csak jól látható testalkatom miatt is, erősen édesség-függő vagyok. A hozzám hasonlóaknak szeretném beszúrni ezt a kirakati képet:

Sokszor félek a fagyitól annak laktóztartalma miatt, de ezt most meg kellett kóstolnom. Az íz más, de fenséges. És egy apró érdekesség: a tölcsért fejre fordítva sem esik ki a friss fagyi! Köszönöm páromnak a képet!

A titok nyitja állítólag az, hogy kecsketejet használnak…

Itt ért az első csalódás is. Megéheztünk és bementünk az egyik turista-kedvenc kis étterembe. Hát, ott nem a helyieknek szánt íz-orgia volt, hanem a nálunk is megszokott átlag-kaja.

Délutánra halasztottuk a bevásárlást a Nagy Bazárban, ahová a T1-es villamossal lehet eljutni a Beyazit megállónál leszállva. Itt ért a következő nagy csalódás. Tény, hogy ez az épületegyüttes a világ egyik legnagyobb fedett bazárja, de utcácskái átláthatatlanok, ráadásul nem tömegek vannak, hanem iszonyú turista-hordák. Sajnos a szó legrosszabb ételmében véve! Lehet alkudni, de az áttekinthetetlenség és ez a rendezetlenség már túl sok volt mindkettőnknek.

Lehet, hogy tényleg olcsók a bőrkabátok és az aranyékszerek, de rengeteg a bóvli. Erősen emlékeztet egy gigantomán kínai piacra. A csalódottságunktól szabadulni akartunk és villamossal visszamentünk a fűszerpiacra, ahol megvettük az ajándékokat és saját használatunk a pár finom fűszert.

Szombat este lévén szerettünk volna egy naplemente környéki sétát a Boszporusz partján, de akkor jött a következő meglepetés! A városi közlekedés általában egész jó; mondjuk a forgalom intenzitása és szabályok felettébb laza használata engem egyszerű magyar autósként borzalommal töltött el. Viszont most a város összes lakosa hirtelen kitódult az utcára, ráadásul hozzájuk csapódtak a hétvégi turisták és az Isztambulba látogató vidékiek is. Szinte lépni sem lehetett. A kedvenc tömegközlekedési csomópontunkban, az Eminönüben például volt egy kb. 70 méteres aluljáró, amin máskor 1-2 perc volt átmenni, de most legalább 10 percig tartott. Tényleg úgy éreztük, hogy hirtelen mindenki kitódult az utcára! Példaként csak egy jellegzetes pillanatképet hoznék:

A női ruhaviseletről: nagyon sokan hordanak valamilyen burkát, de ez igen változatos színben, méretben, formában, test takarásában, stb. Általában látszik a teljes arc, de van, akinek csak a szeme csíkja látható a fekete lepel alatt. Lényeg: a haj ne legyen látható és a testből is csak a kézfej, illetve a lábfej legyen nyitott. Minden mást eltakar a burka. Én nem értek egyet a nők ilyen fokú eltakarásával és szállingózó hírek szerint egyre több török is így véli, főleg a nagyobb városokban. Mondjuk ennek ellenére pont aznap este volt a burka-viselők csúcstalálkozója. Tényleg! Isztambuli tartózkodásunk alatt soha ennyi kendős nem volt az utcán.

Így terveinket feladva inkább visszamentünk szállodánkba kipihenni magunkat – persze egy alapos vacsora után, amit a kedvenc kis helyi éttermünkben költöttünk el.

Utolsó nap

Itt már nem vártunk sokat a naptól, hiszen gyorsan repülőre kellett szállnunk. A dolog rendben indult is, de sajnos a járatunkat törölték időjárásra hivatkozva. Csakhogy mind Isztambulban, mind Budapesten ragyogó napsütéses, kellemes idő volt. A dolog akkor lett gyanús, amikor felajánlották, hogy menjünk egy helyi viszonyokat ismerve közeli (csak 33 km) szállodába, ahová a légitársaság fog oda-vissza fuvarozni. Persze mindezt egy olyan reklamációssal kellett lebeszélni, aki az angol nyelvnek nem igazán volt barátja!

Megérkeztünk a szállóba, ahol még egyszer kiadósan reggeliztünk, majd jött a török szemmel nézve elég egységes és kifejezetten szerény ebéd. Ám a visszafelé szállító kisbusz csak nem akart jönni! Szerencsénkre volt egy csoport, aki bár szintén vasárnap repült volna, de őket átrakták hétfőre, viszont az idegenvezetőjük tudott magyarul és törökül is. Nos, az ő segítségével sikerült az előző csoportot ideszállító kisbuszra felkérezkednünk, majd az átrakott járat indulási idejéhez képest további két óra késéssel sikerült is felszállni Isztambulból.

Hogy miért törölték a járatunk, az talán soha nem derül ki és a helyszínen felrepült pletykákról inkább nem beszélnék semmit. Lényeg: az eredetileg beütemezett kora délutáni fél 2-es landolás helyett úgy laza 8 órát késtünk. Az EU-ban ezért kemény kártérítés járna, de ugye, mint tudjuk, Törökország nem EU-s tagállam, így ez csak annak jár, akinek tartalmaz ilyen kitételt a biztosítása. Nekünk sajnos nem.

Epilógus

Hétfő van. Reggel 7.45-kor osztály előtt állok és matematika órát tartok. Borzalmas álmos vagyok, bár már ittam egy hosszú kávét. Fülemben még ott van a müezzin imára hívó éneke. Kinézek az utcára: szemben egy feltűnően csinos, fiatal nő megy magassarkú cipőben, aprócska miniszoknyában, amit egy elég mély dekoltázsú ruha koronáz meg. Belémvillan egy pillanatra: ez a nő meztelen! Ja, nem! Hiszen már Magyarországon vagyok…

Csak az a fura müezzin-dallam ne mászna vissza a fülembe!

Kiegészítés: Történelem

A város eredetileg már az őskőkorszaktól lakott, pl. az anatóliai oldalon találtak I.E. 3500-5500 közöttre tehető rézkori települést is. A legenda szerint Bizánc alapítójának azt jósolták, hogy városát a vakok vároával szemben fogja felépíteni és valóban így is történt. Több kezdeti kisebb-nagyobb település után I.E. 667-ben a görögök megalapították Bizáncot az európai oldalon, holott az elhelyezkedése és domborzati viszonyai miatt az ázsiai oldal jóval kedvezőbb lett volna – nem is beszélve a kiválóan védhető Aranyszarv-öböl természeti adottságairól. A rómaiak 196-ban megostromolták a várost, ami súlyos károkat szenvedett el. Ám Sepimus Severus újjáépíttette Bizáncot, amit fia után Augusta Antoninának nevezett át.

Nagy Konstantin császár aztán 330-ban egy látnoki álom hatására az egész Bizánci Birodalom fővárosává tette Konstantinápoly néven. 395-ben a kettéosztott birodalom kelet-római részének fővárosa lett Konstantinápoly. Földrajzi helyzete a kereskedelem és a kultúra egyik legfontosabb központjává tette a várost, a későbbi bizánci időkben pedig Európa legnagyobb városa volt. 500 körül a Róma uralta rész hanyatlani kezdett és ekkortól kezdték a keleti részt Bizánci Birodalomnak hívni. A kultúra teljesen görög volt, az egyház pedig görögkeleti ortodox. Számos templom épült ekkoriban, például a világ akkor legnagyobbja, a Hagia Sophia is. A leghíresebb bizánci császár Justinianus volt (527-565). Ekkoriban a határok Palesztinán át Spanyolországig húzódtak.

A 600-as években a folyamatos háborúk miatt a birodalom hol virágzott, hol pedig alig létezett. A következő évszázadokban kiéleződtek a vallási ellentétek Róma és Bizánc között.

A keresztes háborúk korában a város hanyatlani kezdett, például a negyedik keresztes háborúban (1204-ben) a lovagok elfoglalták és kifosztották a várost, valamint megalapították a Latin Császárságot, ami egészen 1261-ig létezett, amikor a bizánciak visszafoglalták azt. Ezután Konstantinápoly már soha nem tudta visszanyerni régi fényét, virágzó metropoliszból kis falvak gyűjtőhelyévé vált.

1453-ban II. Mehmed szultán, a „Hódító”, mindössze 53 napos ostrom után elfoglalta a várost, amit egyből az Oszmán Birodalom harmadik fővárosává tett. A kapu, ahol belovagolt, most a Topkapi Palota része. A győztes a Hagia Sophiát azonnal mecsetté alakította át, majd megerősítette a város védelmét és lakosságot telepített be. Ezen kívül szultáni parancsra épültek  mecsetek, közkonyhák, vallási iskolák és a régi száműzöttek is visszatérhettek (pl. görögök, zsidók, keresztények, muszlimok). Az oszmánok másik nagy uralkodója, Szulejmán szultán alatt virágozott a művészet és az építészet. Rengeteg palotát emeltek mindenfelé és a város maga is rohamosan terjeszkedett. A város gazdag és élénk kereskedelemmel bírt, többek között az etnikai sokféleségének is köszönhetően.

1900 körül a város lakosainak alig fele volt muszlim. Az Oszmán Birodalom összeomlásakor a külföldiek többsége elhagyta a várost, de erőteljes modernizáció vette kezdetét, mivel sorra épültek a hidak, a város vízellátó rendszere, az elektromos hálózat, valamint megjelentek az autók is.

1923-ban új államként megalakult a Török Köztársaság, amelynek fővárosa Ankara lett. A város neve 1930-tól lett Isztambul. Az ország vezetője Mustafa Kemal Atatürk lett, aki drasztikus reformok segítségével modern, világi, nyugat-orientált független államot hozott létre. A köztársaság első évtizedeiben Isztambult elhanyagolták, minden figyelmet Ankara kapott. Az 1950-es években kezdődött meg Isztambul fejlesztése, utak és gyárak épültek. Széles sugárutakat és modern középületeket építettek, gyakran történelmi műemlékek helyére. A XX. századba több katonai puccs volt, az utolsó 1980-ban. Törökország 1952-ben lett a NATO tagja és szeretne az EU-hoz is csatlakozni, de az észak-ciprusi török katonai bábállam, valamint a kurd szabadságharc keleten és az iszlám vallás erősödése ezt gátolja.

 

T. Tamás Ferenc, 2019.okt.