T. Tamás Ferenc: Jeanny 2.: A főorvos levele
Immár három éve van nálunk Jeanny – nem tudjuk Jázminnak hívni. Sokáig nem tudtunk vele semmit sem kezdeni, hiszen csak csendesen ült egy sarokban és könnyezett. Sokszor még a mosdóba sem ment el, aztán úgy fél év után elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem igazán kellett törődni vele, hiszen nem ártott senkinek és lassan, de elkezdett törődni saját higiéniájával.
Újabb hónapok teltek így el. Emlékszem, hogy éppen egy másik betegtől jöttem, amikor csatlakoztam magányos sétájához. Felfigyeltem motyogására – kérésemre hangosabban beszélt és teljes meglepetésemre Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt! c. versét szavalta. Nem hittem a fülemnek. Számítógépen egyből rákerestem a versre, amit kinyomtatva visszamentem Jeanny-hez. Pár perc csend után újra elkezdte a verset, mondani sem kell: tökéletesen! Hihetetlen volt! Másnap egy Radnóti összes kötetet tettem az asztalra, ami mellett naponta több százszor is elment. Óvatosan kinyitotta, majd elkezdte olvasgatni. Jeanny bomlott elméjében lassan kigyúltak az értelem pislákoló fényei.
Megint eltelt egy jó hónap, amikor megállt előttem és láttam, hogy a verseskötetben több címnél is volt egy-egy apró szamárfül. Kinyitottam az egyiknél és mondtam a címet, a Hetedik eclogát. Jeanny hibátlanul elmondta. A nehéz vers után csak állt csendben és a távolba meredő szemmel könnyezett. Be kell vallanom: a meghatottságtól én is sírtam. Még nem kommunikált senkivel, de ragyogóan szavalt. Érzéssel és átéléssel.
Másnap reggel változtattam a terápiáján és a kezébe adtam egy söprűt. Ő szó nélkül kitakarította szobáját, majd még párat. Továbbra is sokat olvasta a verseket, de láthatóan szeretett söprögetni. Pár hét múlva már felmosóvödröt is kapott, majd lassan a többi szerszámot is. Még nem kommunikált, de már láttuk a reményt. Napi 4-6 órát szokott takarítani, majd legalább annyit olvasott is. Egyszer az éjszakás nővér véletlenül ott hagyott a folyosón egy romantikus regényt, amit Jeanny megtalált és utána napokig azt olvasta. Hétfő reggel éppen az én szobámat takarította, amikor megállt előttem, kezében a romantikus regénnyel és bár lehajlott fejjel, de hozzám szólt: „- Kérek még!” Aznap hívtam a hozzátartozóit. Jeanny iszonyú lassan, de gyógyulgatott.
Megint eltelt több hónap. Jeanny immár rendszeres takarítónői fizetést kapott és lelkiismeretes, jó munkatársunkká vált, de továbbra sem szeretett beszélni senkivel. Viszont falta a könyveket. Volt olyan hónap, hogy 8-10 könyvet is kiolvasott. Már rendszeresen kiengedtük az osztályról a kórházon belül takarítani, amikor egy csendes keddi napon leült a szobámban és lehajtott fejjel megkérdezte, hogy miért van ő itt?! Mindent elmondtam. Azt is, hogy az emberek általában jók, de sajnos néha akad pár állat, akik nála ezt az elmebajt okozták.
Onnan elkezdhettük a tényleges terápiás foglalkozásokat, a sok-sok beszélgetést. Jeanny lassan megerősödött; testileg és lelkileg is összeszedte magát. Pár rövidebb-hosszabb próba után jó egy év elteltével felgyógyult.
Soha nem sminkeli magát, mindig csak egyszerű ruhákat hord, amik elfedik alakját és nem tűri, ha fényképezik, de a maga csendes, visszahúzódó lényében egy kedves, aranyos lányt bocsájtottunk el. Hozzátartozóival él és városában egy közepes cégnél takarít. Soha nem jár egyedül, a szórakozást neki a televízió jelenti. Nemrégen küldött egy levelet, melyben megírta, hogy városában megnyert egy Radnóti-szavalóversenyt. Örülök a mi kis Jeanny-nk sikerének.
Dr. Tóth I. osztályvezető főorvos
