T. Tamás Ferenc: 15:05-ös busz

Megjelent a Lélekkapocs Antológia 2019. áprilisi kiadásában.
Megjelent a Holnap Magazin "Múltba veszve" c. novellás kötetében 2020. márciusában.
Megjelent a Délibáb Antológia 50 éves jubileumi számában 2020.októberében.
A Cserhát Művészkör 2020.őszi pályázatán a Prózai Különdíját kapta.

Nyáron pihenésként elég sokat sétáltam a ház körül. A házunk melletti buszmegállóban láttam egy kedves, aranyos nénit. Minden kora délután ott üldögélt egy keveset. Többször is láttam, ahogy ott üldögél és várja a buszt. Egyik nap már fájt a fejem a sok munkától és éppen arra jártam. A kedves, aranyos néni megint ott ült a padon és várta a buszt. Engedélyt kértem, hogy leüljek mellé és lassan szóba elegyedtem vele.

Majorosi néni – az öreg hölgyet így hívták – minden nap kiment a 15:05-ös buszhoz, ahogy immár több évtizede tette. Korán ment férjhez egy iskolai gondnokhoz, Majorosi Istvánhoz. Ő éppen elvégezte az iskoláit és az a fiú nagyon megtetszett neki. A férje minden nap busszal jött haza és 15:05-kor érkezett meg abba a bizonyos buszmegállóba. A fiatalasszony a közeli óvodában volt szakácsnő és a munka után mindig ott üldögélve várta a férjét. Hamar teherbe esett és fiatal anyaként már ketten várták a fiatal apát. Aztán az első lány mellé hamar jött egy újabb is és immár hárman üldögéltek a padon – minden áldott napon pontosan 15:05-kor. Teltek az évek és a gyerekek iskolába mentek, majd kirepültek, így megint ketten maradtak. Boldogok és jókedvűek voltak egész életükben. Majorosi bácsi sajnos 45 évesen kapott egy szívrohamot, ami után már nem maradhatott gondnok, de visszakönyörögte magát a portára. Azért ott is pontosan végzett és továbbra is 15:05-re ért haza a megszokott buszmegállóba, ahol mindig Majorosi néni várta. Megint eltelt pár év és Majorosi néni után hamarosan Majorosi bácsi is nyugdíjba ment. De annyira hiányzott neki az iskola, hogy pár hét múlva belehalt a következő szívrohamba.

Majorosi néni szépen csendben eltemette, de azóta is minden nap kiment a buszmegállóba, hogy várja 15:05-ös járatot, ahogy immár sok évtizede tette. Csendben ott üldögélt a buszmegállóban és várta a férjét, aki már soha nem jön meg. Sajnos a gyerekei elhagyták: a nagyobbik lánya összeházasodott egy másik nővel és ezt az anyai szíve nem tudta feldolgozni. A másik lánya San Francisco mellett él a férjével és gyerekeivel. Néha még beszéltek telefonon, de már régen elszakadtak egymástól. Majorosi néninek csak a 15:05-ös buszjárat maradt és az emlékei. Emlékek az óvodáról, ahol szakács volt; emlékek a gyerekeiről; emlékek a néhai férjéről. Emlékek egy csendben elmúló életről.

Lassan beköszöntött az ősz majd a tél is, de Majorosi néni minden nap ott várta a 15:05-ös buszt. Lehetett ragyogó napsütés, vagy zuhogó eső, jég vagy dermesztően hideg havazás, de ő csak ott ült a buszmegállóban és várta a 15:05-ös buszt, ahogy sok évtizede minden nap. Köszöntünk egymásnak és néha beszélgettünk is egy keveset. Aranyos, kedves nénike volt. Megszerettem.

Egyik nap a munkám miatt busszal kellett hazajönnöm. Azzal a bizonyos 15:05-ös busszal. Na, gondoltam, most meglepem Majorosi nénit és még felszállás előtt vettem neki egy kevés dianás cukrot, amit olyan nagyon szeretett. Oly sok év után ma nem üldögél hiába! A busz nem a megállóban állt meg, hanem jóval előtte. A megállóban egy mentő villogott, a mentőorvos ott térdelt. Előtte feküdt Majorosi néni. Nem lehetett megmenteni. Az öreg hölgy elment. Örökre.