T. Tamás Ferenc: Az iskola lépcsőjén

Megjelent a Jelek Antológia 2023. októberi számában!

Iskolánk lépcsője elég régi. Úgy hetven éves. Kopott, öreg, elhasznált. Szép szóval: patinás. Nem szoktam figyelni a lépcsőkre. Általában az jár a fejemben, hogy mit csináljak aznap a diákjaimmal. Viszont tavaly novemberben a csalóka fényben szokatlan dologra lettem figyelmes: egy jól szituált öregúr üldögélt a lépcsőn, kezében volt egy kis üvegcse és csendben sírdogált. Nem értettem, hogy mi a baj. Érdeklődve megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Az ő története következik.

Kiss Lajos 1940-ben született Székesfehérváron és a mi iskolánkba járt, útépítő szakra. 1954-ben vették fel hozzánk. A világ akkor kezdett magához térni a II. világháború okozta sebekből. Az egész ország építési lázban égett. Nagyon kellettek az ifjú munkaerők. Így jelentkezett ő is földmérő szakra, az itteni Útépítő Technikumba. Égett benne a tudásvágy és a tenni akarás. Apját a II. világháború elvitte, az anyja egyedül nevelgette. Már az első évben megismerkedett egy kedves, aranyos lánnyal, Csizmadia Sárával. A tanáruk instrukciója alapján többször is együtt kerültek mérőpárba, a földmérőktől megszokott háromlábú műszereket tanulták. Az egyikük a műszert bújta, míg a másik a mérőrudat tartotta onnan néhány tucat méterre.
Nem akartak semmit sem egymástól, hiszen semmijük sem volt, de ahogy múltak az évek, egyre jobban megkedvelték egymást. 1956. szeptember elején itt, az iskola lépcsőjén csókolóztak először.
Semmijük sem volt, csak óriási élni akarásuk, de az mindenen átsegítette őket. Mindenki elkönyvelte őket, hogy immár egy pár lettek. Aztán jött az a forró ősz, amikor az ország fellázadt. Székesfehérváron nem voltak óriási tüntetések, csak egy megmozdulás az ősz elején. Együtt, kéz a kézben mentek tüntetni a sarkon lévő rendőrség elé, ahol a hírhedt Államvédelmi Osztag fészkelte be magát az alagsorba. Hitték, hogy megváltozhat minden, hittek a zsarnok Rákosi Elvtárs eltávolításában, hittek egy jobb jövőben. Még a tüntetésre igyekezve megcsókolták egymást itt, az iskola lépcsőjén, aztán elindultak.

A békésnek induló megmozdulás nem a tervek szerint alakult, mivel a sarki épületből hirtelen, figyelmeztetés nélkül felkerepeltek a géppisztolyok: Sárát a bal vállán lőtték meg. A fájdalomtól elájult. Lajos kétségbe esve ölelte haldokló szerelmét. Csak csillapítani tudta a vérzést, de elállítani nem. A lövések hatására a tömeg gyorsan szétfutott. Eltelt vagy negyedóra, mire az első mentős odamerészkedett. Amikor Sárát a hordágyra tették az ápolók, sajnálkozva mondták Lajosnak, hogy az ilyen lövést nem szokták túlélni. Búcsúzzon el kedvesétől, örökre!

Lajos mindenképpen vele akart menni a mentőbe, de nem engedték beülni. Így a mentő elment a haldokló Sárával és az útpadkán ülve otthagyta Lajost, hogy csendben gyászolhassa szerelmét.

Az öregúr ekkor megszakította a törtrénetét és hozzám szólt: -Értsd meg, fiam! Az 1950-es években uralkodó Rákosi-éra rémuralma alatt egyszerűen nem kaptunk levegőt. Mi csak szabadságra vágytunk, nem pedig a fegyveresek uralmára! A Szabad Nép cikkeiben állandóan arról írtak, hogy bezzeg Amerikában a kapitalisták, hogy elnyomják a munkásokat és a bűnözők minden sarkon ott vannak, hogy bárkit meglőhetnek indok nélkül. Az akkori egyetlen, hithű kommunista újság szerint ilyen volt Chicago. Mást nem ismertünk, hiszen mindenki csak ezt tudta, meg a hazug szovjet híreket. József Attilának van a „Levegőt!” című verse. Akkor egy másik banda volt uralmon, aki mindent és mindenkit elnyomott. Mi akkor, ’56-ban csak levegőt akartunk venni. Szabadon élni és szeretni. Nem akartuk, hogy fegyveresek szabadon cirkáljanak az utakon és indoklás nélkül meg lehessen lőni ártatlanokat. Elegünk volt a bűnözők uralmából! Más világot akartunk! Nem akartuk, hogy ártatlan lánykákat agyon lehessen lőni. Elegünk volt a rablók rémuralmából! Chicago nem a messzi Amerikában volt, hanem itt, a mindennapokban. – Szóval, még aznap eldöntöttem, hogy megszököm. Akkori szóhasználattal: emigrálok. Valahogyan elkeveredtem az magyar-osztrák határig, ahol egy párás éjszaka átszöktem. Lőttek rám, de szerencsére nem találtak el. Odaát feltartóztattak, de ahelyett, hogy visszatoloncoltak volna, ahogy a Szabad Nép írta, meleg étellel és tiszta ruhával fogadtak. Megkérdezték, hogy mit akarok és mihez értek. Gyorsan vonatra ültettek párunkat és mentünk nyugatra, a tenger felé. Menet közben megtudtam, hogy Angliába visznek, vagy esetleg tovább. A csatornán átkelve egy magyarul egész jól beszélő hivatalnok fogadott, aki mindenben segített. Miután elmondtam, hogy gyakorlott földmérő-tanuló vagyok, már jól haladtunk. Elmondta, hogy Amerikában keresik az ilyen szakembereket, csak az volt a baj, hogy egyáltalán nem beszéltem angolul. Alig egy órát voltam az irodájában, mialatt ő szerzett nekem papírokat és hajójegyet Amerikába. Csak annyit kért, hogy az út alatt minél jobban tanuljak meg angolul, hogy odaát már munkát vállalhassak.
Az út hosszú volt, napokig tartott a Bocha Negra hajón. Eleinte a fedélzetet kellett felmosnom, meg a kabinokat takarítani. Egyik nap láttam a kapitány előtt a hajózási térképet, ami éppen megmutatta haladásunkat. Láttam, nem boldogult jól a navigációs számításokkal, így kölcsönkértem a logarlécét és besegítettem neki, hiszen ez nagyon is közel állt tanult szakmámhoz. Másnaptól már állandóan ott voltam a térképszobában és segítettem a navigációban. A napok elteltével egyre jobban megértettem az angol nyelvet, csak az angolszász mértékegységek okoztak gondot. Mire a hajó kikötött New Yorkban, már egész jól ment minden. Az amerikai Bevándorlási Hivatalnál már maga a kapitány kezeskedett értem, hiszen megbizonyosodott a tudásomról. Valahogy a kikötőben, a Szabadság-szobor mellett elhaladva úgy éreztem, hogy ez életem eddigi legelső szabad levegővétele.
Ott, a szigeten kínáltak munkát a messzi Chicago városában. Én? Az egyszerű magyar földmérő gyerek eljuthatok a bűn városába? Bárcsak Sára megérhette volna ez! De ő sajnos az óhazában halt meg, csak mert szabad levegőt akart venni.
Megint hosszú vonatozás következett, de ezt örömmel vettem. Némi pénzt is kaptam, meg egy kis élelmet az útra. Az állomáson a leendő főnököm, Mr. Cwielek várt. Neki volt egy földmérő cége pár mérföldnyire északra az állomástól. Ott kezdtem el dolgozni. Eleinte még csak kisebb munkákat kaptam, főleg számolásokat, de ahogy telt az idő, egyre többet bízott rám. Az ottani helyi srácoknál sokkal jobban és pontosabban számoltam, meg a logarléccel is nagyon jóban voltam. A műszerek használatával sem volt gondom, így jó munkaerőnek bizonyultam. Pár hét múlva a lengyel-magyar barátság nevében a főnök rám bízta a cég régi, kopott, már alig pöfögő Fordját, hogy a hátsó platón szállíthassam a műszereket, meg az embereket ide-oda mérni.
Sokat kellett dolgozni, de megérte, hiszen tisztességes munkáért egész jó bért kaptunk. Sehol sem volt Magyarországon hangoztatott kizsákmányolás: jól boldogultunk! Lassan kieresztettünk és immár egész szabadon vettük a levegőt.
Már 5-6 hete dolgoztam a cégnél, amikor egy újabb helyszínre vittem ki a szokott műszereinket. Itt hamarosan egy benzinkutat akartak építeni és fel kellett mérni a környezetet. A hely maga több mérföldnyire volt Chicagótól délre.
 Láttam már ott egy másik földmérő csapatot. Úgy láttam, hogy a konkurens olasz csapat az. Az út szélén a mérőrudat tartó lány olyan gyanúsan ismerős volt. Megálltam és elképedve mentem a lányhoz, aki rám mosolygott és szó nélkül átölelt.  Az én kedves, halottnak hitt Sárám volt az!

Nem akartam hinni az egészben! Hiszen én magamban eltemettem őt! Őrült, zokogó ölelés következett, hiszen ő is halottnak hitt engem; erre pont itt, Chicagóban találkozunk.
Kiderült, hogy őt a lövés után elszállította a mentő, majd összefoltozták. Valahogyan túlélte. Az viszont egyértelmű volt, hogy nem maradhat Magyarországon. Menekülnie kellett a várható megtorlás elől. Szerencsére az egyik Ausztriába induló teherautó felvette és valahogyan át sikerült jutniuk a határon. Aztán neki München következett, ahol felépült egy menekülteknek fenntartott kórházban. Onnan igyekezett keresni valami helyet, ahol megélhet és nyugodtan boldogulhat. Szerencsére őt is megtalálta egy amerikai földmérő ajánlat. Ő egy vöröskeresztes hajóval jutott ki New York-ba, ahol már várta az előre egyeztetett vonatjegy Chicago városába. Öt olasz fiatallal együtt vágtak neki a nagy kalandnak. Egy céghez kerültek, ahol elkezdtek dolgozni. Mr. Fioni rájött, hogy ezek a fiatalok nagyon értik a munkájukat és egyre többet bízott rájuk. A nyelvvel mondjuk ők sem boldogultak eleinte, de hamarosan minden gördülékenyebb lett. A számításokban viszont Sáráék nagyon jók voltak. Az akkori zsebszámológép nélküli világban még igen hosszan és nagyon pontosan kellett számolni, ami nekik nagyon ment.
Sára közben összejött az egyik olasz fiúval, akivel együtt dolgozott. A srác fél éve már meg is kérte a kezét, amire Sára könnyek között igent mondott; bár gondolataiban tőlem kért beleegyezést. A viszonyuk nem volt felhőtlen, mert Giorgio akaratos volt, de addigra Sára már várandós volt. Amikor találkoztunk, akkor öt hónapos terhes volt. Gyönyörű lány lett; bár én még mindig rajongásig szerettem, de nem akartam boldogságuk útjába állni, így félreálltam és minden jót kívántam kettőjüknek.

A két cég sorra kapta a jobbnál jobb megrendeléseket, ráadásul mi is nyugodtan tudtunk beszélgetni, mivel sokszor együtt dolgozhattunk. Pár hónap múlva megszületett a kis Francesco, Sáráék gyereke. De ekkorra már egyre komolyabb bajaik lettek, hiszen Giorgio egyre többet ivott és sokszor elmaradt otthonról esténként. Így a kis Francesco nevelése Sárára maradt, aki egyre fáradtabb lett. Pénzük volt, mert Mr. Fioni jól fizetett, ráadásul Sára otthon is be tudott segíteni a számításokba. Giorgio, aki Mr. Fioni távoli rokona volt, gyakorlatilag a cég második számú emberévé lépett előre, így még többet dolgozott és ettől egyre idegesebb lett. Jó olasz módra eljárt étterembe a barátaival, de Sárát és a kis Francescót elhanyagolta.
Sára jó asszony módjára igyekezett tűrni és mindent elviselni és a maga módján élvezni a szeles Chicago friss levegőjét, de nála akkor telt be a pohár, amikor az egyik mérési helyszínre meglepetésként kiautózva férjét a céges kocsiban találta egyértelmű helyzetben Giorgettával, az egyik mérőléces kisegítő lánykával. Még nem volt egy éves a kis Francesco, de Giorgio már megcsalta! Indokul csak annyit mondott, hogy a szülés óta már nem kívánta az asszonyt, ráadásul pocsék szeretőnek tartotta. Meg Giorgio szerint Sára velem csalta őt, holott ez szemenszedett hazugság volt. Jobban tiszteltem a házasságukat annál, hogy útjukba álljak!
Ekkortól az eddig is erőszakos természetű Giorgio még inkább rákapcsolt. Sokszor megütötte a kisfiát, mert éjjel mert sírni, Sárát is megverte – többször is. Én a magam részéről igyekeztem segíteni nekik, bár nem voltam sokszor náluk, csak néhanapján. Sárával sokat beszélgettünk és játszottam a kis Giorgioval. Időnként elvittem őket kocsikázni, hogy ki tudjanak otthonról mozdulni. Az egyik ilyen kocsikázás után hazavittem őket, ahol Giorgio éppen az ágyukban volt együtt a nagymellű Giorgettával. Ez már végképp megengedhetetlen volt! Most már Sárának is elege lett és kijelentette, hogy el akar válni és viszi a gyereket is.
Persze Giorgio istentelenül megverte, ráadásul párszor bele is rúgott az akkor már földön fekvő feleségébe. Aztán mentőt hívott, mert – elmondása szerint – Sára annyira rosszul volt, hogy elesett és össze-vissza törte magát. A kórház sürgősségi osztályán azonnal látták, hogy nem az történt, amit Giorgio mondott, hiszen nyilvánvalóak voltak az ütésnyomok. Azonnal letartóztatták a hűtlen férjet és a kicsi Francescót Sára kérésére ideiglenesen rám bízták. Ezt persze Giorgio nem akarta, de a kórházba beeső szeretője, Giorgetta sikítva mondta, hogy ő nem szereti a gyerekeket, így maradtam én.
Több hónap kellett a váláshoz, ami nekik drága volt. A közös pénzük jó része Giorgiónál maradt, de ettől függetlenül mindig korrektül fizette a megítélt asszony- és gyerektartást. Hamarosan egyértelművé vált, hogy mi ketten nem tudunk meglenni egymás nélkül. Hálaadáskor költöztünk össze, 1964-ben. A kis Francesco gyakorlatilag elfogadott apjának, de mindig igyekeztem kijavítani, hogy én a nevelőapja vagyok. Édesapja Giorgio, aki az összeköltözésünk után még jobban elhanyagolta gyerekét.  
Minden kerek kezdett lenni, de sajnos a sok verésnek lett következménye: Sára állapota eleve gyenge volt. Mi nagyon boldogok voltunk és elégedettek. Imádtuk Chicago szabad levegőjét! Végre, olyan sok év után nyugodtan szerethettük egymást és a kis Francescót. Szerettünk volna közös gyereket, de Giorgio ütlegei miatt valamiért nem jött össze a közös baba.
Az a vadállat Giorgio pár év múlva már a szeretőjét is rendszeresen verte és megcsalta, ráadásul komolyan elkezdett inni. Bár a cégvezető rokona volt, de olyan megbízhatatlanná vált, hogy kirúgták. 1970-re a túl sok bor megtette a hatását és sírba döntötte. Bár ez szörnyű, de mindannyian megkönnyebbültünk.
Mi hármasban jól megvoltunk és szerettük egymást. Nagyon boldog család lettünk! A cég egész jól ment és szépen boldogultunk. Szerettünk volna hazalátogatni, hogy újra megcsókolhassuk egymást az iskola lépcsőjén, mint akkor régen, 1956-ban, de repülőjegyre sajnos soha nem volt elég pénzünk.
Hosszú, boldog évtizedeket töltöttünk együtt. Francesco igen értelmes, stramm fiatalember lett. Egyetemre akartuk küldeni, de sajnos nem volt rá elég pénzünk. Viszont egész ügyes üzletkötő lett és jól boldogult.
Sajnos imádott Sárám 2010-re érezhetően legyengült. Kiderült, hogy áttétes mellrákban szenved. A kór megrendítette és rémülettel töltötte el. A rák különösen agresszív volt és 2014-ben vitte sírba. Még a halálos ágyán utolsó levegőjével annyit kért tőlem, hogy valahogyan újra csókoljam meg őt itt, az iskola lépcsőjén. De ott, a messzi Chicagóban tudtunk igazán szabad levegőt venni!
Szóval a halála után elhamvasztattam Sárát és ez a kezemben lévő kis üvegcse Sára hamvait hordozza. Csendben hazahoztam a hamvakat és végre, oly’ sok után megint itt lehetünk ketten az iskola lépcsőjén. És most, ennyi évtized után végre megint megcsókolhatom imádott Sárámat itt, a volt iskolánk lépcsőjén. – Az öregúrnak folytak a könnyei mialatt a kis üvegcsét simogatva csókolgatta imádott felesége üvegcsébe zárt hamvait.

Még sokat beszélgettünk, majd kettesben nyugodtan sétálgattunk az iskola folyosóin. Menet közben az öregúr számtalan emléket idézett fel és folyamatosan emlékezett. Jó órás séta után búcsúztunk, az öregúrnak mennie kellett haza, Chicagóba. Odaát várta Francesco és unokája, a kicsi Sarah. Vagy tucatszor megköszönte sétánkat és azt, hogy teljesíteni tudta imádott Sárája végakaratát. Immár szabadon vehetett levegőt itthon és otthon, Chicagóban egyaránt.
Megöleltük egymást, majd végleg elindult haza, a messzi Chicago szeles városába. Utoljára azért még egyszer elővette a kis üvegcsét imádott Sárája hamvaival és könnyezve megcsókolta. Sok boldogságot kívántam neki, de ő csak annyit mondott, hogy most már készen áll mindenre, akár a halálra is. Végakarata szerint őt is el kell hamvasztani, majd kettőjük hamvait összekeverve temessék el otthon, a szeles Chicagóban, ahol megtanultak szabadon levegőt venni!

Néha, a szélfútta reggeleken még emlékezem az öregúrra és édes-bús történetére. Ő igazán tudta, hogyan kell szabadon levegőt venni!

T. Tamás Ferenc, 2023.ápr.