T. Tamás Ferenc: Éji erdő

Közeleg az éj ezernyi sötét árnya,
A benned lévő tűz és parázs kizárva.
Hideg jön, csalfa csend, néma feketeség,
Egyedül élő mogorva remeteség.

Immár lenyugodott a Nap, sötét a táj,
Dideregve bújik össze a birkanyáj.
Néha hallatszik egy bagoly huhogása,
Vadászni készülő szárnyak suhogása.

Róka oson letört ágak között némán,
Orra jelez, szeme rögvest rajt a prédán.
A vad nem sejti a leselkedő veszélyt,
Prédává válik, nem kap szemernyi esélyt.

Éjfél jön, csak a lidércek ólálkodnak,
Éji vaddal szilaj’ némán hadakoznak.
Sírhant felől jön árnyak hideg sóhaja,
Hajdani, volt életük gyászos moraja.

Rőt csillagfény ezer árnyával beköszönt,
Mint messziről jövő, távoli fényözön.
Az éji erdő rőt ködbe burkolódzik,
A félelem járta sötét fodrozódik.

Valahol távol, messze-messze keleten,
Az első napsugár jön fel reszketegen.
Új nap kel fel, az éji erdő megújul,
Ahogy a természet ereje felújul.


T. Tamás Ferenc, 2022. febr.