T. Tamás Ferenc: Október

(Ferenczy Károly: Az ősz színei c. festménye alapján)
A Cserhát Művészkör 2019. őszi pályázatán elismerő oklevélben részesült.

Pár éve Jónás, egyik gyerekkori osztálytársam vidékre költözött szépen gömbölyödő ifjú feleségével és szülei régi birtokán elkezdtek gazdálkodni. Hamarosan megszületett a kis Áronka és ők soha nem látott boldogságban úsztak, bár a munka elég nehéz volt. Rengeteget nevettek és közösen dajkálták a kisfiút, aki szépen nőtt az egészséges levegőtől és a jó ízektől. Boldogok voltak és elégedettek.
Aztán kitört a Nagy Háború és elkezdődtek a gondok. Egyre több volt az adó és a frontról sokszor egymásnak ellentmondó hírek jöttek. Még Jónást is elvitték a messzi isonzói csatába, ahonnan éjszakai rémálmokkal tért vissza, meg súlyos sebesülésekkel. A légnyomás elvitte hallása javát és a hátába is befúródott egy bomba repesze, így jó egy éve hadirokkantként leszerelték.
Ősz elején meghívott magukhoz, hogy segítsek kicsit a betakarításban és beszélgessünk egyet. Én fogtam a festőállványomat és elutaztam hozzájuk. A vasútállomásra egyedül csak Jónás jött ki. Én egyből rákérdeztem a kis Áronkára. Ő szó nélkül a telkük végébe vitt: Áronkát sajnos elvitte egy igen csúnya influenza-járvány és most április közepén a kezükben halt meg. Temetésén a papon kívül csak ők ketten voltak. A máskor bitang kemény lelkű barátom szeme könnyben úszott, ahogy megmutatta a néhai kisfia sírját. Mindennap tesznek rá egy szál virágot és imáikba foglalják ártatlan lelkét. Jónás csak azt sajnálja, hogy még egy képük sincs róla. Arcocskája csak az emlékeikben él.

Az idei évben átlagos termés volt: sok sárga alma, amit akkurátusan elrendeztek a földön, meg némi nagy szemű piros. A többi hamarosan leszedik. A szőlő csak később érik.
-    Áronka ezt szerette a legjobban. – Jónás megint sírt, amikor ezt mondta.
Borbála takaros kötényében leült a földre és rendezgette a szép gyümölcsöket. Már nem sírt. Könnyei elapadtak. A Nagy Háború visszaadta az Urát, a szeretett Jónást, de a járvány elvitte egy szem gyereküket. Nem tudott mit tenni, csak csendben imádkozni. Ezt a pillanatot festettem le.
Már estefelé járt az idő, amikor lassanként búcsúzkodtam. Jónás elkísért az állomásra, én meg rákérdeztem, hogy miért halogatják az újabb gyereket.
-    Mindketten szeretnénk, de az isonzói front belém fúródott szilánkjai sok mindent elvittek.  Odalent is. Egyik szilánk levitte a férfiasságomat, így soha nem tudok gyereket nemzeni. Így már érted, hogy Borbála miért nem mosolyog soha többé?! Neki csak az emlékei maradtak!


T. Tamás Ferenc, 2019.márc.

------------------------------------