T. Tamás Ferenc: Őrségben

Ülök az őrtoronyban tök egyedül,
A magány velem szemben hegedül.
Csendben nézek magam elé, bámulok,
Húsz évemmel lassan elszámolok.

Rám telepednek a régi emlékek,
A szerelemmel teli ölelések,
A szemed ragyogó csillaga,
És az együtt töltött pár éjszaka.

Aztán jött az átkozott behívóparancs,
Cipő helyett jöhetett a bakancs,
Te mindig kedvesen szóltál hozzám,
Most üvöltenek velem, mint egy oroszlán.

Írtam, amikor csak lehetett,
De a sereg úgy rám telepedett.
Agymosás megy itt keményen,
Elveszett minden reményem.

Szavak, melyek el nem hangzottak,
Mondatok, ’mik ki nem mondottak,
Érzések, melyeket már nem érezhetek,
Hiszen oly’ sokszor éreztelek.

Messze voltam én tetőled,
Elhagytad hát a szeretődet.
Nélküled mit csináljak most?
Hiszen szakítottál itt-és-most.

Itt ülök hát az őrségben,
Maradok itt a helyőrségen,
Hiányodra nincs többé már szó,
Legyen hát ez a zárszó!