T. Tamás Ferenc: Őrtorony

Megjelent a Holnap Kiadó „Őszi-kék” c. kiadványában 2021.decemberében.

Túl rég vagyok itt. Nem csinálok semmit, csak figyelek. Mert ezt kell csinálnom. Őrzöm az üres hiábavalóságot.

Már régen elfelejtettem, hogy mire is kell figyelnem. Csak azt tudom, hogy muszáj.

Nézem a feketeséget, nézem a semmit. A csillagok alig látszanak át a felhőkön. Szinte vaksötét van. Lámpát nem kapcsolhatok fel, még cigire sem gyújthatok rá. Így marad a vaksötét, a semmi.

Állok az őrtoronyban és hallgatom az éjszakai erdő zajait. Valahol messze egy bagoly huhog – talán éppen egy egeret talált. A fák susogva hajlítják meg leveleiket az éjszakai szélnek. A közeli tó hullámverése alig-alig hallatszik.

Hallom a csendet, a félelmetes csendet. Messzi városban nőttem fel, egy sokemeletes házban, soha nem aludtam falun. Nem ismerem a csendet. Mindig volt élet körülöttem. Mindig zaj vett körül. Ez az éjszakai csend nekem, a városi patkánynak, rettenetes! Hol lehet a város nyüzsgése, az utcák kellemesen pislákoló éjszakai világítása, az autók soha meg nem szűnő zöreje, a szomszédban lakó hasfájós gyerekek sírása, a felső szomszéd krónikus dohányos köhögése, …

Kellemes tavasz van, de így hajnal felé már hideg. Elég ruhát vettem fel, így szerencsére nem fázom, csak az álmosságtól didergek kicsit. Hajnali három-négy óra körül lehet. Persze még órát sem hozhattam ki, elemlámpáról vagy rádióról álmodni sem merek. Hülye parancsok és még hülyébb parancsnok! Idióta és van benne valami elemi rosszindulat. Mindent és mindenkit tiszta szívből gyűlöl.

De én akkor sem bolondulok meg! Elhatároztam, hogy nem fogok megőrülni és kibírom ezt a kiképzést, a katonaságot. Az eszeveszett őrültséget, a semmire sem jó időhúzást, a felesleges csicskáztatást, a folyamatos megaláztatást, a kiképzésnek álcázott embertelenséget.

Néha eszembe jut kedvesem arca, az örök rakoncátlan hajtincsei, a gyönyörű barnás szeme, a tekintetében bujkáló örök vidámság, a kecses keze, a látványosan széppé váló alakja. Meg az az egyetlen csók, amit az érettségi bankett éjszakáján kaptam tőle a házuk előtt, aminek sajnos soha nem volt folytatása. Pedig a szívem most is csak érte dobog, a tenyeremen hordoznám őt és a lelkemet kitenném érte, de hiába. Ő csak egy rövid szakító levélre méltatott. Persze, hiszen a katonát mindenki elhagyja. Gyakori a szakítás, túl gyakori!

Valahol az avarban, alig pár lépésre tőlem megint zörög valami. Talán egy sün ballag vagy egy róka viszi haza zsákmányát. Nem tudom. Megnézem. Kilépek az őrtoronyból és arra nézek, de csak a sötétet látom. Nem érdekel. Ez is csak olyan, mint a többi.

Egy lövés dörren lentről, az avarból. Mi ez a furcsa érzés a fejemen? Valami furcsa fényt látok közeledni. Olyan kellemes, meleg – és hívnak a valahonnan ismerős hangok...

Jelentés a parancsnokságnak: a tegnap éjszakai őrségben az egyik sorkatonát váratlanul megtámadta egy vagy több ismeretlen. Egyetlen fejlövéssel megölték. Azonnal meghalt.

T. Tamás Ferenc, 2017. ápr.