A negyedik nap

Ali pasa palotájában szerettünk volna kezdeni, de sajnos zárva volt, mivel a török miniszterelnök vendéget fogadott, aki – ha jól értettük – az amerikai külügyminiszter volt. Mivel ezt a gyönyörű helyet órákra lezárták, ezért kénytelenek voltunk lemondani róla. Helyette egy elég meredek domboldalon felcaplattunk a Taksim térre.

Csak feléréskor tapasztaltuk meg, hogy simán megtehettük volna ezt a hegymenetet egy helyiérdekű buszjárattal is, amiről korábban a palota miatt szálltunk le.

Ha valaki figyelte a híreket még 2013-ban, akkor ismerős lehet a Taksim tér. A kormány itt le akarta dózerolni a fákat, hogy helyére bevásárlóközpontot építsen, ami ellen tiltakoztak a helyiek. Ez gyorsan átcsapott zavargásokba, amire a hatalom könnygázzal, gumilövedékkel, vízágyúkkal és iszonyú rendőri brutalitással válaszolt.

A téren és környékén számos szálloda, étterem és kocsma található, így népszerű mind a helyiek, mind a turisták körében. A tér eredetileg az északról jövő vízvezeték isztambuli vége volt, innen osztották szét a vizet a város többi részébe. A tér az oldalában álló víztározóról kapta a nevét. A teret különféle állami események és katonai parádék alkalmával is használják. Innen indul a régi villamos (T2 néven), ami csaknem elvisz a pár kilométerre lévő Galata Toronyig.

Bár már nem látszanak a régi zavargások nyomai, de ijesztően sok állig felfegyverzett, géppisztolyos rendőr és rendőri-katonai tank van jól látható helyeken szerte a városban. Ráadásul ezek az erők nem szeretik, ha fényképezik őket. Ezt a képet is csak titokban készíthettem.

A közbiztonságról: szinte soha nincs gond, de erősen ajánlott, hogy ne legyen látható helyen a pénzünk és főleg ne mutogassuk. Nyugodtan lehet sétálni bármikor, főleg a turisták által közkedvelt helyeken. Azért a hölgyeknek illendő ruhában javasolt megjelenni, különösen ott, ahol sok a helybeli.

Amúgy ez Isztambul bohém negyede. Például helyben facsarják a nagyon finom gyümölcsleveleket, illetve sok a turista-csalogató kisebb-nagyobb üzlet.

A séta végén van a Galata Torony, ami eredetileg világítótoronynak épült 528-ban, de a negyedik keresztes hadjárat alatt (1202-1204) megsemmisült. 1348-ban építették újjá, majd az Oszmán Birodalom többször is átépítette. 1875-ben beszakadt a teteje egy vihar során, egészen 1965-ös újjáépítéséig használaton kívül volt a torony. Az épület 66,9 méter magas, átmérője 16,45 méter, a fal vastagsága 3,75 méter. A tetején egy kávézó-étterem, valamint egy night-club is található; a teraszról kitűnő körpanoráma nyílik Isztambulra és a Boszporuszra.

Itt lecsatlakoztunk a csoportról és kóboroltunk egyet ebben a vidám negyedben. Sok érdekességet találtunk, például a mindenhol jelen lévő aprócska éttermeket, vagy az egyik mobilszolgáltató márkaboltja előtt kirakott kutyaházat.

A kommunikációról: Törökország nem EU-tag, így nincs ingyenes roaming. Nekem egy perc beszélgetés 325 Ft volt, míg a fogadás 150 Ft. Adatforgalom 211 Ft/100 KB. A sokat ott lévőknek érdemes egy helyi SIM-kártyák venni, mivel még az ottani keresetekhez képest is olcsó a percdíj, illetve az adatforgalom. A turisták által látogatott helyeken elfogadhatóan beszélnek angolul, de vannak bőven kivételek. Az átlagos török ember csak az anyanyelvén ért. Az automatákon lévő feliratok ritkán jelennek meg angolul is, de ez sem mindig érvényes.

A negyed bohémságáról van egy érdekes képem – meg egy másik pár másodperc múlva:

Én, már csak jól látható testalkatom miatt is, erősen édesség-függő vagyok. A hozzám hasonlóaknak szeretném beszúrni ezt a kirakati képet:

Sokszor félek a fagyitól annak laktóztartalma miatt, de ezt most meg kellett kóstolnom. Az íz más, de fenséges. És egy apró érdekesség: a tölcsért fejre fordítva sem esik ki a friss fagyi! Köszönöm páromnak a képet!

A titok nyitja állítólag az, hogy kecsketejet használnak…

Itt ért az első csalódás is. Megéheztünk és bementünk az egyik turista-kedvenc kis étterembe. Hát, ott nem a helyieknek szánt íz-orgia volt, hanem a nálunk is megszokott átlag-kaja.

Délutánra halasztottuk a bevásárlást a Nagy Bazárban, ahová a T1-es villamossal lehet eljutni a Beyazit megállónál leszállva. Itt ért a következő nagy csalódás. Tény, hogy ez az épületegyüttes a világ egyik legnagyobb fedett bazárja, de utcácskái átláthatatlanok, ráadásul nem tömegek vannak, hanem iszonyú turista-hordák. Sajnos a szó legrosszabb ételmében véve! Lehet alkudni, de az áttekinthetetlenség és ez a rendezetlenség már túl sok volt mindkettőnknek.

Lehet, hogy tényleg olcsók a bőrkabátok és az aranyékszerek, de rengeteg a bóvli. Erősen emlékeztet egy gigantomán kínai piacra. A csalódottságunktól szabadulni akartunk és villamossal visszamentünk a fűszerpiacra, ahol megvettük az ajándékokat és saját használatunk a pár finom fűszert.

Szombat este lévén szerettünk volna egy naplemente környéki sétát a Boszporusz partján, de akkor jött a következő meglepetés! A városi közlekedés általában egész jó; mondjuk a forgalom intenzitása és szabályok felettébb laza használata engem egyszerű magyar autósként borzalommal töltött el. Viszont most a város összes lakosa hirtelen kitódult az utcára, ráadásul hozzájuk csapódtak a hétvégi turisták és az Isztambulba látogató vidékiek is. Szinte lépni sem lehetett. A kedvenc tömegközlekedési csomópontunkban, az Eminönüben például volt egy kb. 70 méteres aluljáró, amin máskor 1-2 perc volt átmenni, de most legalább 10 percig tartott. Tényleg úgy éreztük, hogy hirtelen mindenki kitódult az utcára! Példaként csak egy jellegzetes pillanatképet hoznék:

A női ruhaviseletről: nagyon sokan hordanak valamilyen burkát, de ez igen változatos színben, méretben, formában, test takarásában, stb. Általában látszik a teljes arc, de van, akinek csak a szeme csíkja látható a fekete lepel alatt. Lényeg: a haj ne legyen látható és a testből is csak a kézfej, illetve a lábfej legyen nyitott. Minden mást eltakar a burka. Én nem értek egyet a nők ilyen fokú eltakarásával és szállingózó hírek szerint egyre több török is így véli, főleg a nagyobb városokban. Mondjuk ennek ellenére pont aznap este volt a burka-viselők csúcstalálkozója. Tényleg! Isztambuli tartózkodásunk alatt soha ennyi kendős nem volt az utcán.

Így terveinket feladva inkább visszamentünk szállodánkba kipihenni magunkat – persze egy alapos vacsora után, amit a kedvenc kis helyi éttermünkben költöttünk el.